Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró XXIII.

BUDAPEST 17 teri. majd a főpolgármesteri hivatalnak, 1931-től pedig tanácsnoki rangban az akkor megalakult művelődési ügyosz­tályt is megkapta. Még tartott az ostrom, amikor a Tárogató úti budai városházán megszervezte az önálló budai közigaz­gatási kirendeltséget, amely egészen a pesti és a budai oldal közti kapcsolat helyreállításáig működött. Nem csupán hivatalnok és az új ha­talom számára is elfogadható városve­zető. de jeles várostörténész is volt, nem véletlenül lehetett hát az októberben induló Budapest főszerkesztője. Ottlik visszaemlékezésének is kulcsfigurája, a Nyugatot újraindítani kívánó fiatalok a személye segítségével próbálták meg va­lóra váltani elképzeléseiket. S van még valami. Amint azt Po­gány György nemrégiben megjelent ta­nulmányában (A „Budapest" Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet tör­ténete és kiadványai 1945-1949, Ma­gyar Könyvszemle, 2003/3, 304-323. p.) feltárta, a Budapest Lestyán Sándor és Zakariás G. Sándor 1945. május 21-i beadványa nyomán indult el a megva­lósulás útján, s jutott el Vas Zoltán 1945. augusztus 10-én kiadott 223.178/1945-XI. számú rendeletéig, amely a meg­alapítást kimondta. A rendelet szövege maga nem sze­repel a Fővárosi Közlönyben, de szinte teljes egészében olvasható Hernádi László folyóiratunk első korszakát fel­táró, becses repertóriumának bevezető­jében. (A „Budapest" folyóirat történe­te és repertóriuma. [Budapest], 1968, gépirat, 211 p.) Itt találjuk a következő mondatot: „Az új folyóirat magas szín­vonalát minden rendelkezésre álló anya­gi eszközzel biztosítani kívánom, ennek érdekében tehát minden más folyóirat bármilyen formában való támogatását megtiltom. "(21. p.) Elképzelhető, hogy e kitétel Olllikék — e néven most felbukkant - laptervére (is) utal. • Visszajáró XXIII. És ahhoz mit szólnának, ha ezúttal sem­mi mást nem tennénk, mint végigsétál­nánk a Podmaniczky utca fényesebb fe­lénk Merthogy a Podmaniczky utcának, bizony, két arca van — nagyon-nagyon kettő méghozzá. Az egyik, fényesebb és ragyogóbb (lehet egy arcnak fénye e­gyébként? mostantól akkor lehessen!), amely a Nagymező-Bajcsy saroktól egé­szen a körútig ível, a másik szomorúsá­'gos, sötét és szegényes — az megy a kör­úttól kifelé, egészen a Dózsa György ú­tig. Az bizony még közös visszajárásra sem látszik alkalmasnak. Hajléktalan­szállók és gyanús kiskocsmák, zord la­kókolóniák és elhagyott belügyi hivata­lok, roskadozó kórházépületek szegé­lyezik egyfelől, másfelől meg (egy rövid postai kaland után) ott a vasút végeste­len-végig: szürke kőkerítés, amíg a szem ellát, mögötte javítóműhelyek és tolató­vágányok, holtudvarok és holdudvarok („mávászati káefték" meg ilyesmik) sú­lyos, szűnni nem akaró tömbje. És ak­kor még nem beszéltünk az infernális a­lul- és felüljárókról. (Lehet, hogy én em­lékszem rosszul, de, mindegy, mégis­csak úgy van ez elraktározva az agyam­ban, hogy régen, mondjuk, gyerekko­romban. a vasútközeli helyek Pesten is vállalhatóak voltak: volt persze valami zordon-morcság bennük, valami vállalt ridegség is, ha tetszik, de rendben volt azért az egész — kezelve, tisztán tartva, egyenvirágozva. Mostan meg, ahová a vasút beteszi a lábát, ott falfirka van, kosz van, parlagfű és főleg pusztulásil­lat.) Egy szó, mint száz, ezúttal nem megyünk a körúton túl, marad látnivaló ezen a tenyérnyi szakaszon is, amit most visszajárunk. Apropó visszajárás: nem emlékszem, hogy ifjúkoromban valaha is jártam vol­na ezen a részen — pedig a Nyugati kör­nyéke már akkor is kiemelt terepe volt csatangolásaimnak. Ám a Podmaniczky utca (amit akkortájt éppen Budas Lász­lónak hívtak; mint később kiderült, ide­iglenesen) mindvégig kiesett érdeklő­dési körömből. A legtöbb, amit mondha­tok: lehet, hogy trolival keresztülhatol­tam rajta. De még erre se vennék na­gyobb adag mérget. Aztán valamikor a hetvenes évek végén jó barátaim, a Kun Gabiék belakáscserélték magukat a Nagymező sarkára, attól kezdve jártam itt gyakran, s meg is szerettem ezt a szundikáló utcát. Vastag törzsű fák és százéves műhelyek jellemezték — hege­dűkészítő, bútorasztalos —, ember nem járt soha arra. Egyáltalán, volt valami elvarázsolt, időn kívüli ebben a kis ut­caszigetben ott a két forgalmas út között. Hát ez mára elveszett — lüktető, for­galmas, zsúfolt és kaotikus utca lett a Felső-Podmaniczkyből (hívjuk így mos­tantól, mint a Felső erdősort, mondjuk), itt sem lehet már békésen bóklászni, sze­relmesen andalogni, sőt, már parkolni sem igen lehet. (E sorok írója - jelesül én — összesen hat Jókai—Weiner Leó­-Nagymező-kört tett meg, míg végre ta­lált egy szűk, féllegális parkolóhelyet a Podmaniczkyben, amikor e dolgozat elő­készítésén ügyködött — és még örülhe­tett, hogy egyáltalán.) Ámde más fővárosi utcáktól eltérően itt nemcsak a veszteség rovatba van mit írnunk. Mert a Felső-Podmaniczky iga­zán sokat változott az elmúlt években; de nemcsak romlott, javult is. Lettek, például, éttermek benne. Japán, görög (Zorbász, a görbész), indiaiszerű, olasz, középkori (tudják, ahol nem adnak villát az ételhez) meg szerelmes. Utóbbi határ­eset (vörös pliissborítás, félhomály, szív alakú étlap, fürjtojásleves, de finom sa­láták), ám a többi igazán a helyén van. S ha ehhez hozzáteszünk még egy cu­kormentes cukrászdát, egy csokoládé­meg egy teaboltot (a város egyik legjobb teaboltját, ráadásul), akkor körülbelül képet kaphatunk a változás legfontosabb eleméről — arról tudniillik, hogy mára élet költözött a Felső-Podmaniczkybe is. (Jaj, most látom, a kínai gyorsbüfét ki­felejtettem. Ahogy mondani szokták, ta­lán nem véletlenül.) A többi már csak hab a tortán. Két éjjel-nappali közért a két bejáratnál, egy olaszos ruhabolt, két vállalati főképvi­selet vagy mi (egyikük, egy befektetési csoporté, gyanúsan zárt és hallgatag) -ezek volnának az új idők jelei. A régi­ből meg maradt a bútoros, a lúdtalpbe­tétes, az aranyműves. Ja, és persze ma­radtak az elegáns paloták a 19. század végéről, abból az időből, amikor még konflis kocogott a Podmaniczky utca kö­vein, és rikkancsok jártak erre a Légrá­dyék déli újságjával. Amikor még volt levegője Pestnek. Jolsvai András

Next

/
Thumbnails
Contents