Budapest, 2006. (29. évfolyam)
2. szám február - Rokob Tibor: A négy Wassel mutatványa - Magánfrontok a katonai hivatalban
BUDAPEST 11 seje iniall is mindenkit Kazal Lászlóra endékeztetetl. Amint megpillantottam, tudtam, hogy mi következik. — Istenem, ez nem lehel igaz! Örülök, hogy eddig megúsztam, de ebből nagyon nagy baj lesz - fakadtam ki azonnal. — Kislányom, muszáj segítened! ők mind a testvéreid! - győzködött édesanyám. Nem aludtam egész éjjel. Akkoriban már nem egy kivégzés híre jutott vissza hozzám. Nagyon féltem. Másnap délután jött az utasítás, hogy az ezredes úr vár, diktálni akar. Kétségbeesve, öszszetörten ültem a gép mellé, és Csipkés ezredes diktálni kezdett, én írtam, írtam, írtam... Aztán egyszer csak összecsuklottam. Szinte öntudatlanul ráborultam az írógépre, és tiszta szívemből zokogva ismét végigcsináltam a nagy jelenetet. De most nem játszottam, igazából zokogtam, remegtem a félelemtől. A kívánt cél nem maradt el. Másnap -a megszokott felszereléssel ellátva - már ez bátyám is a Városparancsnokság öszszekötőinek számát gyarapította. Nagy kő esett le a szívemről. Mindenkit biztonságban tudtattam. Talán sosem derül ki a turpisságom, ha az én Dagikámnak becézett, állandóan tréfáló bátyámat nem szereli meg annyira ezredes úr. Egy nap ő maga állt ki a folyósóra, hogy magához hívja. — Wassel összekötő jelentkezzen! — kiáltotta hangosan. Erre azonban a legkülönbözőbb irányokból három összekötő is az ezredes előtt termett. Csipkés ezredes először nagyon meglepődött, majd elvörösödve egy cifrát káromkodott. Végül Dagihoz fordult. — Téged, fiam, ismerlek, magam vettelek fel, de ti ketten kik vagytok? — Wassel Ferenc összekötő jelentem alássan! — Wassel Károly összekötő jelentem alássan! Az ezredes kérdőn nézett rájuk, mire testvéreim szépen elmondták, hogy mindkettőjüket más vette fel. Erre az ezredes majd felrobbant mérgében, de mindezt leplezve csak ennyit mondott: — Wassel kisasszonyt kéretem azonnal raportra! Majd idegesen becsapta maga mögött az ajtói. Szobámban szinte azonnal megszólalt a telefon, hogy Csipkés ezredes hivat. En mit sem sejtve füzetet és ceruzát vettem magamhoz, és sietve igyekeztem végig a folyosón. Amikor megláttam az ezredes szobája előtt vigyázban álló testvéreimet, rögtön tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj! Istenem, visznek mind a négyünket az udvarra! Mi lesz most? Remegő lábbal nyitottam be a jól ismert szobába. Kétségbeesetten néztem, amint Csipkés ezredes hátratett kezekkel, idegesen járt fel-alá. Amikor meglátott, villámló szemekkel nézett rám, és sztentori hangon dörögte: — Mondja, hányan vannak még otthon? Én elsírtam magam, és suttogva dadogtam felé: — Többen nincsenek ezredes úr... bocsánatot kérek! Erre ő megállt előttem, és közvetlen közelről az arcondia ordította: — Elég a komédiából, kisasszony! Maga nagyon jól tudja, hogy három tisztet nem vihetek szabálysértéssel a bíróság elé! Fs ne sírjon, mert azt nagyon tud, én viszont utálom a síró nőket! Lelépni, elmehet! Amikor a szobából kiléptem, mint a négyen, mint megriasztott nyulak, futottunk le a lépcsőkön, ki az utcára. Öcsém és én nem is mentünk be többet a Városparancsnokságra. De két idősebb bátyám még bejárt. Mint később megtudtam, az öreg nagyon haragudott rám, és Dagikámnak sok-sok viccébe került, amíg valahogy megengesztelődött. Később az állandósuló légitámadások miatt minket már a kutya sem keresett. Két bátyámat ugyan még magukkal vitték az alagútból nyíló óvóhe-Az emlékirat szerzője 1944-ben Kilencvenévesen, napjainkban lyükre, ott aztán Dagikám légnyomást kapott. Menni alig, beszélni pedig egyáltalán nem tudott. Ám az egyik jóindulatú tiszt nyílt paranccsal és orvosi igazolással látta el őket. így indulhattak el haza. A lövésektől átlyuggatott Lánchídon a németek még igazoltatták őket. Ott, ahol szinte már mindenki Buda felé menekült — ők ketten sántikálva az ellenkező irányba tartottak. Talán az utolsók voltak a hídon közlekedők között, mert nemsokára a németek a Lánchidat is felrobbantották. Hiszen ekkor már 1945 januárja volt. Mindenki tudta, hogy Budapest ostroma nemsokára véget ér. (Részlet Abasári Rudolf né Wassel Lívia visszaemlékezéséből) B Dagi 1945-ben