Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Saly Noémi: „Fő célja a szív- s jellemképzés...”

7.U BUDAPEST föl a dobogóra. Úgy szólunk a keze alalt, száz matrózblúzos kamaszlány, hogy majd" leszakadnak a MOM művház csillárjai. A matrózblúz! Nekünk már csak évnyilóra. ünnepségekre kellett fölvenni: fehéret, sötétkék gallérral, rajta három fehér csík, két fekete szalag. Volt. aki utálta. De voltunk harmincan, akik olyankor is büszkén hordtuk, amikor a többiek nem. UN ESCO-iskola voltunk, nemzetközi cserekapcsolatokkal, állandó vendégjárással. Ha külföldi delegáció jött, a kamarakórus matrózban ment suliba, énekeltünk nekik az igazgatóiban. Szünetben csak úgy világítottunk a folyosón a sok sötétkék köpeny között, és nevettünk egymásra, mint valami titkos társaság tagjai. Összesen úgy heti nyolctíz órát énekeltünk akkortájt: énekóra, nagy kórus, kis kórus, aztán már az „igazi"" kamara is. a Szilágyi Erzsébet nőikar. Azt az akkori végzősökből alapította 1959-ben énektanárunk, Mohayné Katanics Mária. Több mint harminc évet töltöttem a keze alatt, és többet kaptam tőle, mint összes tanáromtól együttvéve. Emberséget, fegyelmet, alázatot, helytállást, szigorú, de rendíthetetlen szeretetet, sőt — merjem-e használni a szól? — hazaszereletet is, igen. Meg az együttműködés képességét. Meg az iskolámhoz való hűséget. Egyszóval mindazt, amire Póra Ferenc gondolhatott az alapításkor: ..az iskola legfőbb célja a szív- s jellemképzés". Azon a régi évfordulón felléptek az ünnepélyen „nagy elődeink" is. Lukács Margitra emlékszem, Halász Jutkára, Csenget v Adriennre. Meg arra az ájult tiszteletre, amivel bámultuk őket. Nem lehetett elképzelni, hogy ugyanezek között a falak között másolták tízpercben a lizika házit. Ahogyan nem lehetett elképzelni, hogy a világ legjobb franciatanára, Szalontay Emi nénink azonos azzal az almaképű, mosolygós kislánnyal, akinek a tablóképe alatt az áll: Kappel Emma. (Es nem lehetett álmodni se róla, hogy 2006-ban majd meg kell nyitnom egy iskolatörténeli kiállítást. Égő füllel, tipródva, kacagva, majdnem bőgve.) Még nevek, múltból, jelenből. A művészettörténész Ruzicska Ilona. A három nyelven egyenértékűt alkotó műfordító Görög Lívia. Színészek: Gobbi Hilda. Vaszary Piri, Szörényi Eva. (Meg azóta az én nemzedékemből vagy a fiatalabbak közül: Básti Juli, Kiss Eszter...) A tornászolimpikon Korondi Margit, az operaénekes Haselbeck Olga, Divéky Zsuzsa, Zsadon Andrea. A zeneszerző Szőnyi Erzsébet. Az orgonaművész Szathmáry Lilla. Az újságíró-szerkesztő Mélykúti Ilona vagy Elek László, a zenetudós Eckhardt Mária, a könyvtárigazgató Gádor Agnes. Az építészettörténész Ferkai András. A tévés személyiség Vágó István. A könyv -teevező-művész Bárd Johanna. Aztán azok, akik majd megsértődnek, mert kifelejtettem őket. És aztán a „névtelenek" százai a jubileumi évkönyvben, akikből tanár, orvos, gyógyszerész, tisztviselő, bankár, mérnök vagy „csak" főhivatású anya és feleség lett... Az aulában most a régesrégi kicsikre méretezett padok, tintatartókkal, füzetekkel. Mellettük érintőképernyős csodamasinán videók közelmúlt ünnepekről. hétköznapokról, vakációkról. Az emeleteken tablók, fényképek, nevetős vagy rémült gyerekpofák. Tárlókban a fizika, a kémia, a biológia szertár régi kincsei. Könyvek. Jelvények. Iskolazászló. Díjak. Kitüntetések. A matrózblúzom, a vonalzóm, a magyar füzetem. Albumokban a jeles látogatók aláírásai. Toscanini, Menuhin. Pablo Casals. Adóm Jenő! Jaj. Ezt még elmesélem gyorsan, fiit közlünk Kodály jóbarátja, a csodálatos öreg tanár a zeneszakkörben. Mesélt kifogyhatatlanul. Egyszeresak megkérdezte: — Tudjátok, mi volt az én kisfiú koromban az iskolátok helyén? Néztünk, mint a birkák. Ki gondol i lyesmire? - Megmondom. A lámpagyújtogatók telepe. Innen rajzottak ki alkonyatkor a Krisztinába, libasorban, vállukon a hosszú rúddal, felgyújtani a környéken a gázlámpákat. No. Erről ne feledkezzetek meg. I logy innen vitték a fényt...