Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Zeke Gyula: „Hagyjátok, az a Krúdy-asztal...”

501 BUDAPEST fiam, mondta neki az édesanyja, sose hántsad a fajtádat, sose csald meg azokat, akikkel egy vérhői való vagy. Könnyű dolga volt tehát a barátomnak az életben, s nem csupán azért, mert a mai idők bonyolult társadalmában előítéletek nélkül a cselekvés puszta lehelőségéig sem jutnánk el, de azért is, mert a vendégei és a kollégái, egyszóval az emberek között valóban nem sok kutyabőrös prolira akadhatott. Mesélhetnék még róla, azt hiszem, nem unnák, de nem tehetem, mert az egyik történetét akarom elmondani itt, amelyet rám hagyott, s amelyet bizonyára odaát is szívesen mesélget, ha van konyak, s ha van kinek. No. szóval a barátom a csábításban gazdag pincér-élete során — mert nem csupán az alkoholnak, de a bolyhos torkolatnak is őrült rabja volt. on lenáré bájjal —, a hatvanas években dolgozott a Kéhliben is, amelyet s amelynek a kö\etlen környékét a jelek szerint köztünk maradt erejével éppen Krúdy mentette meg a pusztulástól. (Figyelmükbe ajánlom ez ügyben lapunk második folyamának egyik utolsó írását. Kiss Károly, az akkori Budapest főszerkesztő-helyettese számol be benne — A Krúdy-ház, ~1988, június, 32-35. p. — éveken át tartó erőfeszítéseiről, melyek eredményeként az egykori Óbudát letaroló panel-gleccser megállt a Templom utca előtt, és nem csupán megmaradt, de mára a szerves használatban meg is szépüli a 18-19. századi múlt e kis emlékmű-negyede.) Igaz, Krúdy csak élete utolsó három évét élte ill — s azl is csak kényszerből, mert a margitszigeti épületéből, tartozásait megelégelve, 1930-ban kiebrudalta a bérbeadó, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa —, azért ez az idő elég voll arra, hogy ne csak a szemközti Korona kávéház, de az igen közeli Kéhli törzsvendége is legyen. Becses ezért az a ma is látható emléktábla, amelyet Krúdy barátai alig két hónappal az ősz óriás halála után helyeztek a belső traktus falára, a Mártii által a Szindbád hazamegy-ben megírt legszűkebb társaság (egyik) törzsasztala fölé. F Kéhliben pincérkedett tehát a barátom a hatvanas évek első felében, nyilván nem egy olyan vendéget kiszolgálva, akik már ama három évben is látogatták a legendája születését élő helyet. A történet pedig—mellyel e legendáriumot gazdagíthatom —, a következő. Volt egy asztal a kerthelyiségben. amely fölött akkor még csak az ég és a gesztenyefák magasodtak, egy bádogasztal. Abban különbözött a kerthelyiség többi fémvázas, bádogborítású asztalától. hogy púpos volt, szinte domború, mesélte kél konyak közt a barátom. Hagyjátok, mondta mindig a főnök terítéskor, az a Krúdy-asztal — mesélte. Hagyták tehát, és félreemelték a sarokba. mert a főnök szava követendő volt, ha szenl nem is. Hagyták, de nem ériették a dolgot, mert a tábla bent volt. oil iill az író úr, miféle Krúdy-asztal akkor ez? így teltek az évek, a hatvanas évek. A pincér persze — miként sehol és semmi időben -, a Kéhliben sem voll az a lajta. amely sokáig tűrhette volna, hogy a kíváncsisága kielégítetlen maradjon. Kijött tehát a nap — magam sajnos nem lehettem jelen, mert általános iskolai tanulmányaimmal voltam elfoglalva —. amikor a barátom és a pincértársai leibontották azt a bádogot, mert kíváncsiak voltak, mitől púpos. Csalódtak valamelyest, mert Krúdy ide, vagy oda, iljúkori olvasmányaik alapján titkon afféle kincsre számítottak, háború előtti pengőkötegekre l< igalábbis. Am mást talállak. Ujságkivágatokat, meglehetősen sokat, fóliába csomagolva. És amint nézegették azokat a gondosan kivágod, olykor össze is hajlott lapokat, hamar látták, hogy valamennyi cikk Krúdy Gyuláról szól. A kérdéseket, amelyek most Önökben motoszkálnak — Mi lett az anyaggal?. Ki gyűjthette és rejthette oda?, Miért, mikor?, stb. —, magam is föltettem a barátomnak, de eredmény nélkül. A történet a számára iltért véget, többre, másra már nem emlékezett. Az asztalon a halála utáni kedden — mert keddenként jövünk össze egy csikágói vendéglőben idős, nála sokkal idősebb pincér barátaimmal —. egy pohár konyak állt.