Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Zeke Gyula: „Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás”

kai. Tisztelegtünk egymásnak, leadtuk a jeleket, egy bizonyos rítus volt ez és nevelés, de nem zavart. Baján a birtokon próbáltak lovagolni tanítani. Azl utáltam, féltem, liogv leesem, a fenekem fájt, nem kívántam a lovat. Szerettem nézni, de nem voll kedvem a lóval való lizikai közösködésre. Ennyiből nem vagyok magyar... Mi történi veled 1944. március 19-én és azt követően? Menekülés közben, véletlenül kaptak el ininket a Eiszt téren. Ezért nemcsak az apámat vitték el, de az egész család bekerült a börtönbe. Szép vasárnap volt. és én a gyerekszobám illán hirtelen megtudtam azt. hogy mi egy toloncház. Közbűntényesek, kóbor cigányok, szóval egy igen furcsa váltás volt. Heteket tartottak bent, és ugye nem tudtuk előre, hogy mennyit. Apámat rögtön elkülönítették, én az apui nagymamával voltam egy cellában egy cigányasszonnyal és annak a lurkójával. Összesen kél prices volt, azt meg kelleti osztani a nagymamával és hamar kél szlovák zsidó fiúval is. akiket valahol elkaptak. Akkor aztán megbeszéltük, liogv ki mikor alszik, úgyhogy voll, hogy a földön aludtam, a hideg kövön, takaró sem volt elég, mert annyira tele lett a toloncház. Az őrök teljesen tönkrementek, hogy nincs se takaró, se csajka, semmi nem volt elég. És ők nem voltak velünk rosszindulatúak. A nagyanyámat is. mikor megtudták, hogy kicsoda, a második vagy a harmadik napon már kegyelmes asszonynak szólították. Na de ettől még lel kelleti kelni valamikor fél hatkor, és ugve a csajka és hirtelen ez az egész, és hát nem tudtuk, mi lesz ebből és hogy lesz. Anyám egy másik cellában volt, és másik emeleten. Azután úgv három bél múlva egyszer csak hazaengedtek bennünket, persze az apámat nem. ()l ott, a börtönben láttad utoljára? Igen. Egy közbűnlényes ember, aki már többször voll bent sikkasztás miatt, és akit az apám védett előtte, amikor megtudta, hogy mi ott vagyunk — neki köszönhettük különben azt is, hogy a börtönőrök kegyelmes asszonyozták a nagymamát —, elintézte, hogy egy őrmester engem átvigyen a politikaiakhoz, és egy percre lássam az apámat. Hogy hogyan, nem tudom, de elintézte. Es akkor mi a Mosonyi utcai toloncház összes gangján meg mindenén ál hosszan mentünk különböző kulcsokkal, az őrmester közben jelentéseket adott, és eljutottunk egy terem elé, ahol azután az apám nevét kiabálta. És én teljes megdöbbenéssel láttam. hogy az apám egy percen belül otl áll borotválatlanul, vigyázz-állásban, előjön egv csomó ember közül, és vigyázzban áll. És az. hogy egy őrmesternek a kiáltására az én apám vigyázzban áll. ez számomra a világ végét jelentette. És akkor az őrmester mondta neki, hogy itt a fia, és megöleltük egymást, és láttam a meghatottságot az embereken, akik mögötte álltak, szakszervezetiek és mindenfajta politikaiak voltak. Es akkor néhány perc múlva azl mondta az őrmester, hogy most menni kell. Akkor újra megöleltük egymást, és én mondtam, hogy-hogy szúrsz, api, liogv szúrsz, ez megmaradt bennem, merthogy nem borotválkozhatott. Ekkor láttam utoljára apámat. Mi várt rátok a Liszt téri lakásban? Csomó beköltöztetett, idegen ember. Zsidók. Mert azután az csillagos ház lett. De rendesek voltak, szorítottak nekünk is egy szobát. Na most, a város továbbra is szép és tiszla voll, a házon belül mindenki igyekezett korrekten viselkedni, a teljes promiszkuitás ellenére „Tiszteletem! Jó reggelt!" ment, kopogtak, mielőtt a másik szobájába mentek, soha egy hangos szó el nem hangzott, tehát csupa úriember kerüli a mi lakásunkba, akik igyekeztek fenntartani a polgári jó modor szabályait, amelyek 45 után már nem létezlek, de ill léleztek még. Olt éli például Fülöp ezredes, az első világháborúnak egy nagyon jól dekorált tisztje, aki minden nap felvette az egyenruháját, és kilelte a fantasztikus kitüntetéseit, azért, hogy ha jönnek, akkor ígv fogadja 7 BUDAPEST őket. Ott volt fjévy Lajos bácsi is, a zsidó kórház főorvosa... Maga Lévy Lajos, Krúdy orvosa ? Hogyne, persze. „Múltunk mind öszsze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ. " Hát persze. Beszélgettél is vele? Beszélgettem, de hát azt, hogy Krúdy, én akkor még nem tudtam. Nem tudtam, mert Krúdy ugye meghalt 33-ban, tehát nem találkozhattam vele. különben talákoztam volna, mert a nagymamám őt is kedvelte, és hát főleg a nagyapámmal voltak ilyen rokonszenvező viszonyban, írt is sokat a nagyapámról. 1900-ban, amikor a nagyapám megindított egy folyóiratot, ami nem tudom, meddig működött, úgy hívták, hogy lij Század, az első számba már tárcát kért az akkor huszonkét éves Krúdytól. És az ilyesmit nem szokták elfelejteni. És az utca? Kijárási tilalom volt, egy nap kél órái lehettünk kint. Én is mentem valahová, talán pékhez a körúton, nem emlékszem már, hogy hová, inert el volt osztva a családban, hogy a két óra alatt be tudjunk vásárolni. Mentem, és a mutatóujjammal a csillagomra mutattam, és úgy mentem felemelt fejjel a körúton, és mutattam a csillagot a nem csillagosoknak. Es senki egy rossz megjegyzést soha nem tett. hanem elfordultak az emberek. Akkor már bennem volt az a zsidó vallásoktatásból, hogy erre büszkének is kell lenni, és hogy szégyelljék magukat. Nagyon erősen az volt a véleményem. hogy szégyelljék magukat, és mindmáig ez a véleményem különben. Erre nincs mentség. Fölidéznéd búcsúzóul azt az 1945. utáni, behunyt szeműgyaloglást? Hát igen, soha nem lelt normalitás többé. Otl állt egv1

szétlőtt, piszkos, proletarizált, undorító város, amelyben egy visszataszító, ronda, kommunista szöveg folyl már akkor, hogy felszabadulás, meg szabadság, megéljünk, meg hurrá, meg a nép, és csak az uralkodó osztályok a rosszak, egy csomó gusztustalan ligura. En évekig mentein úgy a Eiszt Ferenc téren haza a gimnáziumból, ahová azután jártam, hogy behunytam egy járdaszakaszon a szemem, és próbáltam elképzelni. liogv minden még olyan, mint régen, és az apám is itt van, és visszamegyek a régi szép lakásunkba. Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás. Soha.