Budapest, 2006. (29. évfolyam)

11. szám november - Zappe László: Minden hátulról

7.U BUDAPEST Minden hátulról Zappe László Az Új Színházban lényegében stúdióelőadásként játsszák Racine Phaedráját. Mégsem az erre a célra kialakított emeleti stúdiószínpadon adják, hanem a nagyszínpadon helyezik el a közönséget és a játékteret. Csakis azért, hogy olykor fölmehessen a függöny, s a máskori nézőtér távlalol, levegőt adhasson a drámának. Hogy legyen honnan érkeznie a messziről jött Thézeusznak, a megcsalt és becsapott királynak. A Bárka Liliom-előadására érkező nézőt más meglepetés várja. Belépve a Vívóteremnek nevezett térbe, a Koldusopera szétszedett díszletei között kell áthaladnia a terem felét sem betöltő tribünhöz, melyre hátulról magas lépcsősorok vezetnek föl. A játéktér lényegében a helyiség hátsó falára van fölrakva, a ligeti pari szó szerint függ a falon, és tűzlétraszerűségen közelíthető meg. A színészeket gyakori falmászásra kényszerítő szűkösségnek nyilván rendezői elgondolás az oka, ami könnyen meg is fejthető, legalábbis racionálisan: a rideg-kopott, sötét környezet tompítja, sőt ellenpontozza Molnár Ferenc szövegének bájos érzelgősségét. De praktikus célja is van vele a rendező Telihay Péternek: szünet után az üresen maradt félteremben játszatja a Liliom halálához vezető rablást. Ezt körbeállva kell végignézni, s csak azután térhet ülőhelyére a publikum. Különben becsülhető értékei vannak mindkét előadásnak, de nem feltétlen a fent leírt külsőségek következtében. Valló Péter irányításával jól követhető, átélhető Racine-produkciót láthatunk. Ez nem csekély eredmény, hiszen a francia klasszikus dráma mindig is idegen volt a magyar színháztól. Legfeljebb vágyott, de megközelít hetetlennek bizonyuló magaslat. S persze nyilván az is marad attól, hogy ezúttal sikerült megtalálni azt a hangütést, amelyben a 21. század elején, Budapesten hitelesen szólalnak meg a klasszikusan racionális szenvedélyek. még aligha fogják színpadainkat elárasztani Corneille és Racine tragédiái. Marad kuriózum, ahogyan lluszár Zsolt és Hirt ling István tárgyszerűen exponálja a politikai és érzelmi alaphelyzetei, ahogyan Pálfi Kata egyszerre kislányosan, de mégis okosan leszi mérlegre a fogoly királylány érzelmeit, helyzetét és esélyeit, ahogyan Nagy Mari úrnője helyeit áldozatosan ármánykodik, ahogyan Bálint András blazírt, kedvetlen szenvedéllyel, gerjesztett haraggal veszi tudomásul a vélt és valódi árulásokat. Az esi azonban a címszereplőn múlik természetesen. Takács Katalin már jó ideje a középkorú nők szenvedélyeinek szakértő előadója. Molnár Ferenc és Csehov darabjaiban is mindig pontosan, élesen fogalmazott. Racine pontossága és élessége így különösen kézre áll neki. Tárgyilagosan, külsőségek nélkül, belül tomboló érzésekkel rajzolja meg az élettapasztalat, a bölcs megfontolás és a mostohafia iránt támadt pusztító és önpusztítószenvedély küzdelmét. Benedek Mari mai polgári eleganciával öltöztette lel a görög mitológia hőseit. A Bárka Színházban Telihay Péter lényegéhen a Liliom Babarczy-féle változatát rendezte újra, amelyben a mennybéli jelenetek a címszereplő halála előtti lázálmaként jelennek meg. A záróképben azonban összemosta a két befejezést. Liliom itt megszakítja haldoklását, és egy időre visszaváltozik a túlvilágról visszaérkezett önmagává. Szép gondolat, egy-egy mondatot költőien kétértelművé is tesz, ám színészileg szinte megvalósíthalatlan. Kiváltképp az adott térben, ahol szakértő legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mi adottság, és mit tervezeti hozzá Menczel Róbert. Így eshet meg, hogy egyszer csak ablak nyílik baloldalt, amelyen ál Liliom és Julika az Orczy-kertbe távozik. Amúgy a rendező javára írandó még a hófehér egyenruhás mennyei rendőrség, kicsit hamisan éneklő kisfiúkkal a közrendőrök szerepében. Zeke Edit különben a jellemfestési esztétikus stilizálással egyesítő ruhákba öltöztette a főbb női szereplőkel, a férfiakkal mostohábban báni. Az előadás legfőbb értékét egyébként ill is a színészi játék jelenti. Mezei Kinga (Juli), Szorcsik Kriszta (Mari) és Varjú Olga (Muskátné) elragadja a nézőt. Széles lAszló a címszerepben rendben van, Olé Erik Ficsúrja kicsit furcsán élezett alakítás. Egyed Attila mennyei fogalmazója szinte röpködve labdázik egy hatalmas földgömbbel. ból. A mű bizonyos pontjain beugrik egy fejfájás-csillapító gyógyszer reklámfilmje, amikor az óvodások koncertjén egyszerre nyúlnak a pilula után a szülők. Távol álljon tőlem az illetlen gondolái, hogy a profi zenekart óvodások rezesbandájához hasonlítsam. Gander darabját mégis Saridon-szimfóniának keresztelem. Az idén született zenemű a szakértők szerint iróniával teletűzdelt telitalálat, úgyhogy a sok műértő között jobbnak látom megtartani magamnak a saját verziómat. Passzolna-e más is Ganderhez, nem tudom, a fent említett falatkák azonban lenyűgözőek ebben a kombinációban. Míg elveszni készülünk az ízrengetegben, Málé görög, római lakomákról mesél, amelyeket mintául veit Symposion című estjéhez a bécsi csapat. Nem említi a tivornyák kapcsán, hogy annak idején kizárólag az est kezdetén illeti kilottyintani és csakis az első korty bort, az istenek tiszteletére - így szó nélkül hagyom, mikor ókori szokásokban kevéssé járatos aszlalszomszédom nyakon önt némi vörössel. Heimann rnerlot-val, Szekszárdról. Igazán nincs okom panaszra. Odabent valódi majálissá érik az esemény. Az elsősorban tanyázó páros a szünetekben felváltva Elet és irodalmat illetve regényt olvas szent békességben. Van, aki szundít egy kicsit. Kezdünk egy bennfentes, titkos társaságra hasonlítani. Beindulnak a matracközi beszélgetések, előkerülnek az első fényképek a családról. S gondolatban meghajlok nagypapám előli, aki szálegvenes derékkal, élére vasalt, selyemfényű nadrágban ülte végig az öt-hatórás Wagner operákat, de megtagadom: elnyúlok kényelmes fekhelyemen. A balzsamecetes salátával tálalt pirított csirkemell és a tárkonyos leves előtt a zenekar alapílójának szerzeménye kerül terítékre. Aztán a repertoár innen következő darabjai egyre halkabbak. meg aztán Málé (iábor is engedélyt ad szerény szunyókálásra. Egyszóval senki nem bánja, hogy az éjszakába fordulva, egyenletes szuszogás adja a hátsó sorokból a ritmust. Jócskán éjfél után maga a karmester is széket húz maga alá. a színpadon alig hatan játsszák Morton Feldman instrumentális zeneművét. A többiek mögöttem békésen és műélvezetlel alszanak. A nagy, piros lutonokon.