Budapest, 2006. (29. évfolyam)

11. szám november - Jolsvai András: Visszajáró XXXII.

13 BUDAPEST lünk. A zenekar tapasztalatával ellentétben ugyanis szépen teljesítettünk. Nem szemérnieskedtünk a drága nedűk láttán, ahogy azl tenni szokta a bemelegítő körben a nagyérdemű. — Nincsenek bérelt helyek — próbálja demokratikus alapokra helyezni az elfekvés játékszabályait Máté —. ne sátorozzunk le egy helyre, inkább cserélgessük a futonokat, ajánlja. (így nevezi a piros tornaszőnyegeket.) Késő. En már végignyúltam a matracon. sőt, a szomszéd magaviseletén felbátorodva, a cipőtől is megszabadultam. Pár pohárka bor után, párnával a lejem alatt, zokniban, minden további nélkül el lehet tölteni egy negyven perces egységet kortárs zenehallgatással. Bátran állíthatom. Álszentség volna kijelenteni, hogy közben egyszer sem villan fel a következő szünetre ígért fürjtojásos, spárgás, libamájas, kékheringes, lazacos, juh-és kecskesajtos szendvics-orgia. Elektromos gitár, autódudára emlékeztető hangok, zörejek, csöngetés - nem spórolt ki semmit Bernhard dander zeneszerző Bunny games című opuszá-Visszajáró XXXII. A november, ugye, a melankólia, az elmúlás, a csönd, a sötétség hónapja. Meg, persze, a halottaké: evidens, hogy a temetőbe megyünk ilyenkor. A Kerepesi útiban, emlékeznek talán, már jártunk valaha. (Bizony, bizony, oly régen andalgunk itt kéz a kézben, olvasó meg író. Iiogv már efféle valahákat is megengedhetünk magunknak — gondolom én.) Most hát menjünk a Megyeribe — mi, újpestiek, ezt a temetőt tekintjük igazán magunkénak, de azoknak is tudok itt látnivalót ajánlani, akik csak úgy erre járnak, akik csak érdeklődnek eleink sorsa iránt. Temetőben persze óvatosan illik csak visszajárásról beszélni, mert még túlságosan szellemesnek találnák a mondatot (Ilii, ide mennyi csavar fért be, egy ilyen kicsiny helyre!), annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy klasszikus értelemben éppen ez a hely az, ahová én szinte szabályos időközönként vissza-visszajárok. őseim, felmenőim, rokonaim, ismerőseim pihennek itt, s ma már barátaim, kortársaim is egyre többen: hozzájuk jövök el. ha túl sok lesz a gond köröttem, ha túl harsánynak, durvának találom a világot. ha egy kis nyugalomra, csendre, megértésre vágyom, vagy csak úgy, mert már régen voltam. Az évtizedek alatt kialakult egyféle útvonal is, vagy mondjuk inkább úgy, főútvonal, az esetek többségében azt járom végig, legfeljebb annyi változtatást engedek magamnak, hogy hol jobbról balra, hol balról jobbra kezdek a kötelező körökbe. De most, az önök kedvéért szakítottam a tradíciókkal — elindultam toronyiránt, így gyűjtve össze rég elfeledett meg új benyomásokat. A temető majdnem szabályos téglalapot rajzol egy enyhén emelkedődombhátra — aki jól ismeri a járást, bejöhet hátul is, a dombtetőn, de a többség persze a Megyeri úti főkaput választja. Ezt a helyet könnyű megjegyezni, iramodásnyira van az azonos nevű futballpályától, azt meg mindenki tudja Pesten, hol található. (Két évtizede még biztosan tudta — legyen ez a végleges változat.) Valaha itt volt a városvég, aztán már csak a patak jött, és végtelen káposztaföldek, ma egy egész város kezdődik itt, a temető befejezésénél, Káposztásmegyer. Ami mára nemcsak egy hatalmas lakótelepet jelent, hanem mindenféle multicégeket, gigabevásárlókat, jégpalotákat — oda is el kell mennünk előbb vagy utóbb. De most még maradjunk a temetőnél. Vegyünk egy nagy adag krizantémot a főkapunál, ahol egy szinte vidám kisfiúszobor. néhány álmos macska meg egy eligazító tábla fogad bennünket: a Megyeri egyike a legkisebb működő pesti temetőknek. parcellái világosak és szabályosak. ne induljon nagyobb túlélőlúrára, aki itt sem találja meg, amit keres. Mi most a főúton haladunk, egy széles, elegáns allén, kétoldalt díszsírhelyek, szemben velünk egy kőkereszt, az ismeretlen katona meg minden távolban elesett, eltűnt szerettünk emlékhelye, ünnepeken púpozva van virággal, gyertyával. A kereszt után, jobbkézre, jönnek a leghíresebb újpesti halottak. Már tudniillik azok, akik e hazai földben nyugszanak. (Mert hogy Farkasréten meg a Fiumei úton is találunk megannyi híres újpestit: ezt csak úgy mondom, a tények tisztelete okán, és semmiképpen sem dicsekvésből.) Legelsősorban maga Mária főhadnagy: azaz az operellsikerek halhatatlanságába jutott Pasche Lebstück Mária, aki nő létére honvéd huszár főhadnagy volt negyvennyolcban. Későbbi sorsa már nem volt igazi diadalmenet, városa mindenesetre példamutatóan ápolja emléket — ha már Őt magát nem ápolta ily példamutatóan annak idején. Szomorú, fekete műmárvány borítja Povázsai György sírját, ki huszonegy évesen esett el partizánként, negyvenöt első napjaiban. Valaha utca is őrizte emlékét, az mára odalett — de legalább a sírjára gondot visel az utókor. A felújított ravatalozó után a szovjet katonai temető tömbje jön — épp olyan, mint megannyi katonai temető szerte Európában — apró emlékkövek, amíg a szem ellát, a végtelenség érzetét keltve, meg egy nagy kő, rajta vezetéknevek meg katonai rangok, rövidítve: fiatalemberek, akik egy számukra ismeretlen város határában vesztek oda egy szörnyű, barbár háború áldozataiként. Följebb aztán békésebb parcellák jönnek, jólismert, régi újpesti családok sírjaival. Andrásfiak és Petrovicsok, Neográdiak és Kanovicsok, aztán Klima Lajos főgimnáziumi igazgató úr meg Dobsa Sándor, első a Stúdió tizenegyből, Cziráky Lucy színművésznő (Bacsó Péter külön filmet szentelt az emlékének), és mind a többiek. Itt van a Dalnoki Miklós család egyik tagja, Zsigmond. fejszobra épp olyan, mint Béláé egy temetővel arrébb, itt vannak a Szépek, Szép Gyula, és neje. Gyuláné, meg a lányuk is. hogy másképp hívhatnák őt, mint Ilonkának? Újpest mindig erős volt a sportban, mostanra híres sportolók is nyugszanak itt, Szusza például a főúton, nem kevésbé tehetséges utóda — ki itt, ha hajszállal is. megelőzte - Bene Ferenc meg a kerítés mellett. Elcsatangolok még oldalirányban kicsit, aztán valahogy sok lesz a csendből. Kifelé menet még elolvasok egy kézzel írt, iára ragasztott táblácskát: Jő emberek! Szomjasak vagyunk, egy kis vizet kérünk! Köszönjük! A madárkák. Sóhajtva kilépek a kapun. Jolsvai András