Budapest, 2006. (29. évfolyam)

11. szám november - Horváth Júlia Borbála: Csurgás

7.U BUDAPEST kergetőző kamaszfiú-csapattal, de a távolság miatt nem láthatták egymást, így nehezen közeledtek a nézetek. A ligetes tisztáson líjgenerációs gyeptéglák v irítottak irreális smaragd-árnyalatban, a háttérben a letaposott ágyások helyén kidobott ágyasok moreoskodtak; nekik, és a kutyáknak igazán mindegy. Alulról másféle világ mutatkozik: a könnyű szandálok surranását alig hallani, így késő ősztájl viszont másképpen koppannak a nehéz cipősarkak, fenyegetőbben verődnek a kőhöz, mintha sürgetnék a lábbelit: siess haza, idekint nem terem sok jó e didergő világban. „Nem szabadna ennyit csurognom..." — eszmélt a motoros kapitánya, tudta, minél lejjebb ereszkedik, annál nehezebb lesz a visszatérés, de nem bírt ellenállni a csábításnak. Látni akart mindent. A víztorony csúcsát, hogyan versenyez a fákkal, az elárvult parti padokat, honnan a szabadtéri álmok jövőre halasztódtak, a tavaszi ár után ott felejtett, kifordult hasú homokzsákokat, s megtudni, hogy akkor most tényleg vezet-e alagút a Margitszigetről a Budai várba; mindazonáltal pedig visszamenni szeretett volna az időben, hogy lássa a kolostort nyaralószálloda- és romkorában, a lovagokat, kik kísérték magas lóról leereszkedő úrnőikel, és azokat a szegleteket-gömbölyökel, amiket a szigetbejáró-közeli nagyközönség ma sem ismer. ..0, Zsuzsanna..." — ringott tova a hajóskapitány emlékezete, amikor észrevette a töltés oldalára felfestett örökérvényű szerelmi vallomást, mert az ő szívében is ugyanúgy megkopott már az áj láv, ahogyan a köveken, és a név helye úgy tűnik, itl is biankó, s könnyen felülírható: Tercsi, de lehet, hogy Feresi, Kata, Klára, s valahány név a napiárba" -de ne legyünk ily' pesszimisták. A kapitány ennél a résznél elővelle bekészíteti termoszát, lassan töltött magának a megfelelő összetételű elegyből: két rész koffein, egy tejszín, közéje csúszik a cukor, ő maga keverte indulás előtt. Délutánba hajlott az idő, az elszántabb kajakos-tanoncok is bejöttek a vízről. a parton maradt kezdők közé pirosmelegítős nyugdíjas keveredett, lasztex melegítőiken egyformán fáradt a fehér csík, csak éppen egyikük ötven évvel ezelőtli. A színképet zöld manó egészítette ki. komótosan lengetett a seprűjével, éppen avari gyűjtött a főkertnek. a kivégzett virágok némán feküdtek mellette. De kisvártatva előkerültek valahonnan szorgos nénikék, akik ballonjukba bugyolálva házibalkonjukba menekítették az áldozatokat, hogy azok öl havi gondos szobameleg után tavasztól a bérház ablakában szolgáljanak tovább. „Szürkül..." — állapította meg a kapitány, miután bevégezte kávéját, és viszszazökkenve a valóságba végigsimított az évszaknak megfelelő halántékán. Ekkor érkezett az. alsó spicehez, az égből körös-körül komor fenyők lógtak lefelé, a szigeti Alsó Vendéglő kertjéből nemfény és nemzene, de fényes idők emléke és pici remény ömlött a sétányra, a szomszéd portálon már kiakasztották a táblát: open next spring. Maybe... — tette hozzá a kapitány óvatosan, és ezúttal szándékkal felfutott a híd alatti földnyelvre, mely alacsony vízálláskor menedéket ad a rászorulónak, és pazar városképekkel ajándékozza meg az erre érzékenyeket. Mobilizálta segítségadóit; bonyolult, unalmas vontatásra készült. ..Ili nézegettem, hogyan töllik, emelik, magasítják a Duna-partot, hogy leszoktassák örökre a folyamot arról a kalandosságáról, amellyel minden esztendőben ellátogatott a sziget belsejébe. Nem, most már sehogy sem válik be az a régi jóslás, amely szerint a Margitsziget egykor eltűnik a Dunában, mint ahogyan eltűntek szigettársai is, amelyeket régi térképeken még láthatunk. Szinte az örökkévalóságnak készült az a titáni töltés gránitfalakból, amelyek ellenállnak a Dunának, akármilyen kedvében is van a folyamóriás. Nem, többé nem jössz be a szigetbe, hogy tavaszonkint elvigyed bokrainkat, fáinkat, drágalátos ültetvényeinket! Annak az időnek vége van, te vén folyam, hogy megint ablakom alatt folydogáljál, mint abban az időben, amikor a vén házba beköltöztem. Nem a le kedvedért nvitják az újabbnál újabb sétautakat a szigeten, hogy azokra te sétálgass nedves, bocskoros lépteiddel, mint valaha tetted." Szent Margitsziget 1927. Nagyboldogasszony napján." (Krúdy Gyula: Szent Margit)