Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Jolsvai András: Visszajáró XXXI.

33 BUDAPEST A másik ugyancsak a sikerről tudósíi — s egyben arról is, hogy mindenki minden határidőt betartott. Ma olvasva ezt a néhány sort, csak ámulunk: „A vörösréz tokot idejében megkaptam, s azt ma már kellő ünnepélyességgel el is helyeztük a Mátyás torony csúcsán. Munkája nem csak nekem, hanem mindenkinek nagyon tetszett, aki csak látta. A főváros urai felette meg voltak elégedve vele és ennek elismeréséül az utánvéttel kifizetett összegenfelül még egy külön tiszteletdíjat szavaztak meg Önnek, amit néhány héten belül megfogok Önnek küldeni." Az egész történet azért is érdekes manapság, inert a Mátyás-templom újbóli tatarozása a közeli jövőben megkezdődik, annak is lesz végső - betartandó -határideje, s az újabb munkálatok dokumentumait is majd elhelyezik valahol, valamiben. Amihez szükség lesz egy újabb Matula Lajosra, „akinek jó arányérzéke van"... Visszajáró XXXI. Jogos olvasói igény mutatkozik. Hogy tudniillik mi végre vágom itt ketté (felébe-harmadába) önhatalmúlag a Szív utcát, mint Gordiusz bácsi a csomóját az Állami Áruház csomagolójában. (Tudom én, hogy Nagy Sándor, csak úgy teszek, mintha.) Csak nem teszem meg az érdeklődőkkel (teljes létszámuk maradjon jótékony homályban), hogy sohase tudhassák meg, mi történt a bank után. A-zon keveseknek, kik sorozatom korábbi gyöngyszemét valamely véletlen folytán nem olvasták — ezt meg itt, valamely más véletlen folytán igen - kénytelen vagyok bevallani, hogy legutóbb az egyik legrégibb pesti utcában, a hajdani Két Szív fogadó utónevéből születettben barangoltam: eljutván aztán a dolgozat végére egyfelől, az Andrássy útra másfelől. A magam részéről ezzel teljesítettnek tekintettem a feladatot, nem én vagyok az egyetlen, ki terveinek csak felét tudta megvalósítani, gondoltam, és új tájak felé fordítottam tekintetem. Azaz, mint a költő, csak fordítottam volna, mert a jogos olvasói észrevétel visszatorpantott. Úgyhogy miután megfelelő mennyiségű hamut szórtam koraősz fejemre, a kijelölt gyalogátkelőhelyen gyalogátkeltem az Andrássy út másik oldalára, hogy - kizárólag az önök kedvéért — folytassam kalandos utamat a Szív utca folytatásában. (Második részében: a végén tényleg olyanok leszünk, mint egy igazi szappanopera). E tekintetben egyébként mindenoldalúan megfelelünk magunk elé állított szabályrendszerünknek, hisz e sorok írója itt hosszú évtizedek óta oda és visszajár: minden valamirevaló kísértet megirigyelhetné, amit művel. Úgy ismeri az egészet, mint a tenyerét: más kérdés, hogy a mindennapi lét néha kissé akadályozza is az ábrázolást. Mert más dolog ám nap mint nap átsuhanni egy útszakaszon, és más ábrázolni az ott történteket. Ezért aztán (szégyenszemre vagy épp ellenkezőleg, dicséretemre) e sorok kedvéért végighaladtam e rövid útszakaszon mégegyszer, a felfedező riporter érdeklődésével és jegyzettömbjével. Mit mondjak, értek meglepetések. A sarkon ma is az unalomig ismert álmos patika áll, mely elegáns, ódon bútoraival és folyton változó nyitvatartásával hívta magára föl a figyelmet. Mellette apró boltok sora, virágos, optikus, borárus. (Vö. Borárus tér.) (Tréfa.) Az Aradi utca sarkán egy elhagyott üzlethelyiségben vagy tíz éve megnyílt a környék legjobb zöldségese. Nagy örömöt jelentett ez a helyieknek, merthogy itt egynégyzetszázméternyi területen öt-hat zöldséges is vegetált (nem tudom, észrevették-e ezt a finom belső rímet a zöldség meg a vegetáció között - ha nem, hát még nem késő), maszek volt mindegyik már az antivilágban, mégis rosszabb volt egyik, mint a másik. Erre beállított ez a Szív utcai, ahol mindig friss, csinos áru volt, nemritkán távoli különlegességek is, és egészen megfizethető áron. Nem csoda, hogy szempillantás alatt ez lett a legkedveltebb zöldségbolt messzeföldön. Mára bizony sokat kopott a régi fény -veszem észre most, betérve e sorok kedvéért, mert bizony magam már néhány éve hűtlen lettem a bolthoz egy közeli piac miatt —, a hajdan daliás üzletben mostanra nem sok dalia maradt. Veszek azért egy kiló akciós banánt, és továbboldalgok. Am ez a sarok mindnégy pontján érdemes a figyelmünkre. A zöldségessel szemben egy bőröndbolt igyekszik fölvenni a versenyt a közeli plázák kínálatával. Remény nélkül, de szívósan. Márkabolt, alá tud menni az árnak. Csak vevő nincs benne soha. Mert aki bőröndöt akar venni, sose jön erre magától. Ilyen kis dolgokon múlik néha a siker. A harmadik sarokpont talán még ennél is nehezebb helyzetben van. A kicsiny bolt nemigen tud sokat kihozni magából. Ám eddig a semminél is kevesebbet hozott csak ki. Se szeri, se száma azoknak a vállalkozásoknak, amelyek ehelyütt tönkrementek az utóbbi években. Pedig ékszerbolttól zálogházig sok minden akadt közöttük. De akárhogy megy is tönkre az egyik, rögtön új nő a helyén, új reményekkel a szívében. (A Szív szívében, tudják.) Most épp egy kortárs galéria nyitotta kapuit (vasajtait) meg a látogatók előtt. Kívánjunk neki szerencsét. Ha már a sarok negyedik (s így egyben utolsó) üzletének végleg elveszett a szerencséje. Pedig messze földön híres vendéglátóhely volt ez sok-sok éven át, volt borospincéje, étterme, drinkbárja, volt lelkes törzsközönsége, még politikai szimpatizánsai is voltak (minthogy a tulajdonos határozottan kijelölte saját helyét a magyar poltikai palettán - de udvariasan kiszolgáltak minden betérő szavazópolgárt), és egy darabig még szerencséje is volt. (Kiheverte például azt az esetet, amikor egy nyugállományú rendőri vezető, felhajtván itt néhány pohárral, ok nélkül lövöldözni kezdett a Szív utcában. A fegyverről aztán kiderült, hogy évtizede egy bűncselekménynél használták: innen aztán életfogytig tart a történet.) Ám nemrégiben elfogyott valahogy a szerencse - roló, lakat került e fényes üzletre is. Ezért is félti az embert a hajdan büszke zöldségest. Azt tartja a helyi folklór, hogy ez a sarok minden kövében el van átkozva. Még szerencse, hogy mi nem hiszünk a babonáknak. Ámde - akárhogy igyekszünk is - sosem jutunk el a Szív utca végére. Jolsvai András