Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Zeke Gyula: „Utódom! Vettem e könyvet...”

426 BUDAPEST Lelet és kommentár „Utódom! Vettem e könyvet..." Zeke Gyula Amint azl könyvtár szakos hallgatóként kiváló tanáromtól, Borsa Gedeontól nem csupán alkalmam, de dolgom is volt megtanulni egyetemi éveim során, a könyvészetben ősnyomtatványnak számít minden olyan kiadvány, amely ] 50]. január 1-je előtt keletkezett. A tartósan mostoha hazai viszonyokra való tekintettel ezt a határt Szabó Károly örökbecsű művében (Régi Magyar Könyvtár, Budapest, l-l 1. 1879; 1885) egészen a Szatmári békekötés évéig, 1711-ig kiterjesztette. Félig-meddig incunabulumot (klasszikus latin értelemben: pólyát, szülőhelyet, kezdetet) vett hát a kezébe Gönczi Péter, jeles könyvkötő és -restaurátor barátom, aki az Országos Széchényi Könyvtár műhelyéből igen messzire, Göttingenig —vagy munkadarabjai többségének korához hűbben: Göttingáig — jutott, ahol közel nyolc évet töltött, s ahol tehetsége és munkái eredménye- és elismeréseképpen két Gutenberg-Biblia restaurálásával és újrakötésével is megbízták. A feladatot várakozáson túli szakmai találékonysággal és tökéletességgel végezte be, így az RMK 1. kötetének 204. számú tétele — melyet már itthon, aukcióra való felkészítés céljából vett nemrégiben a kezébe —, semmi megoldhatatlan vagy különösebben meglepő szakmai problémát nem ígért a számára. Kissé sem lepődött volna meg, ha az 1583-ban Nagyszombatban kiadott Agendarius, vagyis katolikus szertartáskönyv kötéstábláiban szöveges vagy akár valami kottarészietet őrző kódexlapra, netán lapokra bukkan. Amikor azonban a szakadozó szelvények közül az alább olvasható levél került a kezébe, kissé mégiscsak meglepődött, majd kénytelen volt megdörzsölni a szemét. Gönczi Péter barátom (akinek világlátása — nomen est omen! —, nem áll távol ama gönczi prédikátorétól) félretette protestáns elfogultságait, s a tekintete a messzeségbe révedt. Eletében először kapott kétséget kizáróan a személyéhez szóló levelet egy olyan embertől, akit nem ismert, s aki bizonyosan nincs már az élők sorában. Hogy is ne bocsátotta volna meg neki, hogy fájdalmában kissé hanyagul bánt a nyelvvel, s hogy olyan munkába fogott, amihez láthatólag nem értett. így érzett, mert ő sem szokott felderülni, ha ama békekötés az eszébe jut, és elnéző volt azért is, mert látta, hogy műkedvelő elődje nem tett helyrehozhatatlan kárt a kötetben. Elvégezte hál a munkát, s a levelet, immár a sajátja mellett — amelynek tartalma nem tartozik ránk, hiszen a címzettje megfelelő körülmények mellett csak majd úgy fél évezred múltán fog munkához látni -, visszakölötte a borítótáblába. Azután azl tette még, hogy márgaszín aszút töltött magának, és üldögélt mellette egy darabig. S mit tehettem én? Kerestem, de nem sok nyomát leltem Zalaszentgyörgyvölgyi Szalay Ambrus joghallgatónak: 1927-ben Nagykőrös