Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Zeke Gyula: „és álltam a mélység fölött...”

14 BUDAPEST ben két ízben - 1946-ban és 1947-ben — is hazalátogattál. Beszélj nekünk, kérlek, e két budapesti útról. Hát mind a kettő rövid volt, ám engem igen mélyen érintettek. Negyvenhat decemberében jöttem először, és akkor fogtam föl, hogy mi történt itt valójában a háború alatt, valahogyan a családom nagy részének a kiirtása is akkor vált valósággá nekem. Sokan itt Pesten is meghaltak a régi barátaim közül, vagy már maguk is emigráltak, szinte csak az tartotta bennem a lelket, hogy voltak azért mégis, akik életben maradtak, és akikkel találkozhattam, beszélgethettem. Faragó lAszló\al például, a kitűnő szociáldemokrata újságíróval sokat sétáltam: imádta Budapestet, valósággal vezetett Budapest utcáin, és sok helyre, környékre elvitt, ahol azelőtt nem jártam. Egyszer még a fogamat is majdnem otthagytam. Kolozsvári Grandpierre Emilt, régi iskolatársamat és barátomat látogattam meg, a Margit körúton lakott akkor, és eltévesztettem az emeletet, és eggyel magasabbra mentem, mint amit mondott, és ott volt egy ajtó. Kinyitottam, és rom volt, és álltam a mélység fölött, és kis híján lezuhantam. Alatta volt egy emelet, ami már rendbe volt hozva, ott lakott. Hát ez is nyomasztó élmény volt az akkori Budapestről. Ugyanakkor a város jobban élt, mint Párizs. Nyitva voltak az eszpresszók, nem volt már jegy, a piacok zsúfolva áruval. Pénz nem sok volt, de áru igen. A parasztok jöttek, és érezni lehetett a levegőben a lendületet, az életkedvet, ám ugyanígy a politikai kibontakozás reménytelenségét is. Azután negyvenhét augusztusában még egyszer hazajöttem. Addigra megsokasodtak az intő jelek, Kovács Bélái, a Kisgazdapárt elnökét például már elhurcolták az oroszok. A szociáldemokrata barátaim, Kéthly Anna, Bán Antal, Schiffer Pál nagyon marasztaltak, és fölajánlottak nekem egy oktatásügyi államtitkárságot is. Tépelődtem, gondolkodtam sokat, de végül nem vállaltam, mert megéreztem, hogy el kell mennem innen. S azután eltelt negyvenkét év... Igen, 1989. június 16-án reggel szállt le velem a gép Ferihegyen, s mentem egyenesen a Hősök terére... Megiázó, lelkesítő élmény volt annyi embert együtt látni ott, annak az embernek az újratemetésén. akit annyira tiszteltem, akiről annyit írtam, ám ezekből az írásaimból addig egy sor sem jelent meg Magyarországon. Kacérkodtál-e akkor még a hazatelepülés gondolatával? Hát, már csak kacérkodtam vele... Ha vissza ugyan nem is települtél, rendszeresen jársz Budapestre, de megfordulsz olykor Nagykanizsán is, vagy épp Hévizén... Sorra, megjelenő köteteiddel, cikkeiddel, no és nem mellesleg hatalmas informális tekintélyed révén újra tevékeny alakjává lettél a hazai szellemi és politikai életnek. Ez a tizenhat év, még ha elnyújtott jelennek éljük is meg, már magában távlat, figyelmet érdemlő idő. Ilyen értelemben kérdem, milyennek látod a mai Budapestet? Minél többször jövök, és látok olyan részeket, amiket még nem láttam, egyre szebbnek. El vagyok ragadtatva a sok változástól. És a kátyúk, a közlekedési nehézségek, a satöbbi ellenére úgy érzem, hogy Budapest szépült és alapjában véve jól fejlődött. A franciák mindig is csodálták, hogy milyen jól használják itt ki a tágas Dunát és a partot, hisz* gondoljunk csak arra. hogy mi van a Dunával Bécsben, ott a város szinte elkerüli a folyót és a partot, míg itt a Duna lolyása maga gyönyörű látványosság, és az egész város világvárossá emelkedésének az esélyét növeli, ahelyett, hogy pusztítaná. A régi Erzsébet híd persze szebb volt, mint a jelenlegi, és mondjuk azok az épületek, amikben az Eiffelnek is része volt, mint a Nyugati pályaudvar, meg a többi, kiemelkedően szép látványok most, és rendbe is vannak hozva. Nagyon sok francia barátom van, akik beleszerettek Budapestbe a szépsége miatt. Jól értem, a te ízlésed is inkább 19. századi az építészetben, mint modern ? Igen, igen, a Lechner közelebb áll hozzám, mint például Rajk László barátom, aki annak a Lehel téri hipermodern piacnak az architektúráját tervezte. Nem tudtad megszeretni azt az épületet? Nem. nem. Lehet, hogy ha itt élnék, akkor úgy járnék vele, mint Párizsban ezzel az olajfinomítóval, amit Centre Pompidou-nak neveznek. Es hát először nagyon dühös voltam, és megvetettem, azután megszoktam, mert mellette lakom. A régi vásárcsarnok lebontása is bűn volt. Általában is a Pompidou nagyon sokat vétkezett Párizs ellen, azt a felhőkarcolót például a Montparnasse-on lebombáznám, ha fiatal lennék, és anarchista. E ponton kérdezem akkor meg, mit szólsz az utóbbi évek új, sokunk számára fenyegető fejleményéhez, a pesti belkerii-Ietekben, s mindenekelőtt a belső Terézvárosban és az Erzsébetvárosban, elszaporodó bontásokhoz? Aggodalommal figyelem ezt a dolgot, és abszolút ellene vagyok. Budapestnek ugye eleve az a hátránya sok európai fővároshoz képest, hogy Budának bizonyos részeit, a Várat leszámítva nincsenek benne igazi régiségek. Szóval Budapestnek azt a 19. század végi városmagját nagyon meg kéne becsülni, és őrizni kéne, mert anélkül ez a város nem lesz már az, ami volt, és el fogja veszíteni a karakterét. Mit lehetne tenni, mit javasolsz, hiszen nyilván tudod, hogy a tőkeerős ingatlanbefektetők és a kerületi polgármesterek gyümölcsöző kapcsolata nem csupán a modern építészet iránti közös elkötelezettségen alapul, amelynek az említett részeken megvalósult produkciói egyébként rikítóan silányak? Amit Párizsban. A megoldás az. hogy a lakosság tüntet, és megakadályozza. Szóval amíg nem sikerül meggyőzni a városi és a kerületi képviselőket, a polgármestereket és a főpolgármestert, addig civil mozgalom kell. amelyben határozott emberek határozottan követelnek valamit, és nem hagyják abba, és ha kell fizikailag megakadályozzák az építkezéseket. .. Ez részben meg is történ ik,.. Ebben a kérdésben forradalmár vagyok, szóval vannak dolgok, amikben felelősek vagyunk, és nem szabad engednünk. Párizsban éppen a Marais-ban, amit te ismersz, ahol lakom, többször sikerült megmenteni olyan épületeket, amelyek gyönyörűek voltak, rossz állapotban, és le akarták bontani őket, és üzletházakat építeni a helyükre, de ezeket megakadályozták, komoly mozgalommal. Pedig ott ugye 17-18. századi házakról van szó, amelyeket, azután fölújítottak, és azóta is ugyanúgy laknak bennük! Én is benne vagyok egy ilyen civil mozgalomban, ami ott a kerületben nagyon jól működik, egy finn nő, egy francia orvosnak a felesége vezeti az egészet, előadásokat, kiállításokat is szervez a régi Párizsról. Szóval ott is látom, hogy ezeknek a civil mozgalmaknak egyre nagyobb lesz a jelentősége az ilyen ultrakapitalista és rendszerint korrupcióval elért helyzetekben, amiről Budapesten is egyre többet hallok. Tudod nyilván, hogy ennek a helyzetnek az egyik fő oka a kettős önkormányzati rendszerben keresendő, hogy a főpolgár-