Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Zeke Gyula: „és álltam a mélység fölött...”

13 BUDAPEST ülsz repülőgépen egyetlen hónapban, mint egy hazai könyvelő három év alatt. Hogyan érzed magad? Köszönöm, eltekintve a ma éjszakai kijárkálástól, jól. Álllam fiatal koromban egyszer egy nagyon jó orvos eló'tt, mert hosszabban szédültem, és fájt a fejem. Alsónadrágra vetkőztetett, és azt mondta, forogjak körbe lassan, és járkáljak egy kicsit, majd így szólt: — Nézze, magának erős, fizikai munkára termett, egészséges paraszt teste van. Miért ül és ír és olvas állandóan, mozogjon, csináljon minden nap valamit! Es én megfogadtam a tanácsát, és ma is minden nap sétálok, járkálok egy kicsit. És lényegében soha semmi komoly bajom nem volt. Pár éve meg is kérdeztem Párizsban az orvosomat: - Mondja, doktor úr, lehet, hogy teljesen egészségesen fogok meghalni? - Igen, lehel. - válaszolta. így legyen, és minél később! Vágjunk bele hát, kérlek. Budapestről, a városról kérdezlek, amelyet ilyen régóta senki közülünk nem néz a saját szemével. Tudjuk, Nagykanizsán születtél és nőttél fel, mikor láttad először életedben ezt a nagyvárost ? Hajói emlékszem, 1920 nyarán. Volt nekem egy Hölzer Irén nevű gazdag vajdasági nagynéném - a férje kétezer holdas nagybérlő, szállítási vállalkozó és bőrnagykereskedő volt Zomborban —, az kezeltette a Gellértben a reumáját, s látott közben engem vendégül itt két héten át. Utóbb Auschwitzban pusztították el. Mi maradt meg ebből a nyaralásból az emlékeidben ? Tizenegy éves vidéki fiú voltam, igen megrettentem itt. Hozzá voltam szokva Nagykanizsán, hogy ha a házunkból kimentem, öl perc alatt kint voltam a dombvidéken, a szőlőkben. Viszont elragadtató élmény is volt ez, amíg a nagynénémet ápolták, én sétálhattam egyedül a Gellért téren és a közelében, azután elvitt mindenfelé, délutánonként a Gerbeaud-ba is, ahol tejszínes jegeskávét ittunk, máig megcsap az illata, ha rágondolok. Milyen arcokra, képekre, hangulatokra emlékszel, hiszen ugye úgy tudjuk, hogy a forradalmak, a vesztett világháború és Trianon után nem volt vidám a helyzet? Nem volt vidám, nem voll az. Erre tényleg jól emlékszem, nem voll vidám a város, az emberek nem mosolyogtak. Én egy mosolygó Nagykanizsához és Zágrábhoz voltam szokva - mert nem Budapest volt nekem az első városélményem, hanem Zágráb, ahová öl éves koromtól lógva minden évben eljutottam a nagyszüleimmel —, szóval Budapest akkor nem volt egy mosolygó város, viszont elbűvölő volt a forgalmával, a hídjaival, a korzóval, a (lámáival, az utcáival, és az óriás Dunával, amely mint kép mélyen, örökre megült bennem. Beszéltem már neked róla, azt hiszem, büszke vagyok rá, hogy én sugalltam József Attilának a verset és a címet. Ugornunk kell egyet az időben, a következő utad már a férfikor küszöbére esett. Igen, 1927-ben, a nagykanizsai piarista gimnázium küldöttjeként jöhettem Pestre, az érettségit követő országos tanulmányi versenyre, amelyen a Vörösmarty életbölcseletéről írott tanulmányommal nagydíjat nyertem. Addigra a piaristáknál már annyira mélyen belénk sulykolták a bűnös Budapest tételét, hogy az óriási forgalmat, az utcán kószáló prostituáltakat nem is tudtam másképpen látni, csak hogy a nagyváros az tényleg egy bűnre csábító valami. Olt adlák a kezünkbe Tóth Tihamér Tiszta férfiúság című könyvét, ami nagy hatással volt ránk. Máig emlékszem belőle az önfertőzés szóra. Csúnya szó, hogy mondják ezt szebben magyarul?, hiszen egyáltalán nem fertőzi az ember magát azzal, hogyha kiveri a farkát. Mindenesetre ez a könyv leszoktatott róla, mert ellútetle velem. hogy az bűnös dolog, és én nem akartam bűnös lenni. Ez ugyan sűrű, élményekkel teli, ám még mindig csak alkalmi út volt, további két évre még visszamentél Nagykanizsára. Igen, mert megpróbáltam ugyan felvételi nyerni az Eötvös Kollégiumba, ám a kérelmem megadását az iskola igazgatója ahhoz a feltételhez közötte, hogy a numerus claususra való tekintettel előbb keresztelkedjem ki. Én erre ugyan el voltam készülve már, de ilyen fellételek közt akkor nem tettem meg. így mentem vissza Nagykanizsára, majd kezdtem járni a liberálisabb hírű pécsi egyetemen, ahonnan csak 1929-ben sikerüli átjönnöm a pesti bölcsészkarra. Onnantól azután az 1938-as emigrációmig folyamatosan Budapesten éltem. Erről az évtizedről — s benne mindenekelőtt a JózseJ Attilához fűződő szellemi és baráti viszonyodról, a Szép Szó 1936-os megindításáról és közös szerkesztéséről — sokat és számos helyütt írtál már. De nem a városban való mozgásotokról, nem e gyümölcsöző szellemi kapcsolat és az életetek mindennapi helyeiről. Hogyan, hol, miként éltetek? Hát kevés pénzből, sok munkával. Én tanítottam, fordítottam, és rendszeresen írtam mindenféle lapokba. Nem volt pénzünk például villamosra, közlekedésre, ezért igen sokat gyalogoltunk. Hányszor jöttünk be együtt az Andrássy úton a Japánig, amikor József Altila a Korong utca 6-ban, én meg hozzá nagyon közel, a Limanova téren laktam! A Japánban szerkesztettétek a Szép Szót? Nem. oda civilként jártunk. A Szép Szót először a Cserépfalvi könyvkereskedésnek a hátsó helyiségében csináltuk, azután átmentünk Dormándihoz, a Pantheon Kiadó szerkesztőségébe, de volt úgy, hogy kávéházban, a Centrálban szerkesztettük, vagy Vágó Mártánál jöttünk össze. Éveken ál tulajdonképpen minden nap találkoztunk. A Japánban viszont, ahol a civil törzsasztalunk volt, nemcsak ismertek, de olvastak is minket a pincérek. Igen művelt, érdeklődő személyzet voll ott. Egyszer bejött lélekszakadva és kétségbeesve Hevesi András — a kitűnő Párizsi esőjéről én írtam a Szép Szóba —, hogy két óra múlva le kéne adnia egy vezércikket a 8 Órai Újságba, de semmi nem jut az eszébe, és Attila nem írna-e helyette valamit. - Miről? - kérdezte ő. — Hál hogy megfulladunk itl. ebben az országban, szorongatják a torkunkat. nincs levegő. Attila különült egy asztalhoz, és egy óra alatt megírta a Levegőt! 1937. december 3-án öngyilkos lett József Attila, a Szép Szót Gáspár Zoltánnal, Ignotus Pállal és Remenyik Zsigmonddal vittétek tovább. Hamarosan azonban menned kellett. Itthon ért még az Anschluss híre, valamint az első zsidótörvény tervezetének parlamenti benyújtása is, ám ha nem indulsz el április végén a még meghagyott útleveleddel, a makói hagymás gazdákról írott cikked egyik kitétele miatt — mely szerint a józan magyar parasztság inkább ellenáll a szélsőjobboldali eszméknek, mint az ország uralkodó osztálya —, újabb hat hónapnyi fogházbüntetés várt volna rád. írtál erről is több ízben már, hogy a távozásod mennyire ideiglenesnek szántad, hogy Bretagneban és Párizsban is egészen 1948-ig szinte csak magyarul írtál — részben itthon megjelent cikkeket, s négy könyvet is, melyek közül a francia parasztokról szóló munkádat ma is kéziratban őrzöd —, s lélekben is végső emigránssá csak a Rajk per láttán váltál, francia állampolgárrá pedig még később, csak 1955-ben. Tudjuk azonban, hogy a koalíciós évek-