Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Buza Péter: Ötvenhatban szabadultak

11 BUDAPEST Históriai lecke kezdőknek és haladóknak Dr. Mistétli Endre a már néhány éve mögöttünk hagyott huszadik századi Magyarország egyik leghatásosabb mérnökalkotója volt. Egészen kivételes életművet hagyott ránk. listáját bárki megnézheti a Ki kicsoda szócikkében - több mint háromszáz létesítményt tervezett! -, 1996-ban kapta meg a Széchenyi-díjat. A második világháború után kisgazda politikusként előbb újjáépítési, majd építési és közmunkaügyi miniszter. 1947-ben letartóztatják, koncepciós perben elítélik, 1955-ben szabadul. Idén január-februárban tettem az első kísérleteket arra, hogy megkérdezzem, mire emlékszik, mit tud elmondani a Kozma utcában berendezett mérnökiroda históriájáról, amelynek meghatározó személyisége volt, noha személyiségétől, ha időlegesen is, de éppen megfosztotta a hatalom. Mindig a felesége vette fel a telefont, és nem adta át az urának a kézibeszélőt. Talán az üzenetemet se. Mert - mint hosszan és részletesen, de barátságosan elmondta — Mistétli Endre nem mindig képes már viszszaemlékezni azokra az évekre. S itt aztán ő maga adatgazdag referátumban taglalta, mit állt ki a család ebben a szörnyű nyolc esztendőben, több éven át arról sem értesülhetve, mi történt a családfenntartóval. Hozzátette mindig: megpróbálja rábeszélni az urát, fogadjon, beszélgessünk együtt, bár, mint meggyőződése volt, Mistéth nemhogy nem szívesen fogad látogatógat, de évtizedek óta kifejezetten kerüli, hogy életének erre a szakaszára bárki kérésére emlékeznie kelljen. Júliusban jelent meg a kettős gyászjelentés a Népszabadságban. Előbb az asszony halt meg, Ladányi Eszter, aki nyolcvannégy éves volt, s még idén márciusban is, amikor utoljára szót válthattam vele, a trabantját vezette — azon a délelőttön éppen afférja volt egy közúti rendőrrel, akinek sehogyan se félt a fejébe, hogyan kaphatott valaki matrónaként jogosítványt. Június 14-én hagyta abba örökre férje ápolását, aki az aggkor állapotában nyűglődve az utóbi években többet feküdt, mint ült. Három héttel később itthagyta ezt a világot és ezt a töiténetet meg azt, a mi történelmünket s a saját történelmét Mistéth Endre is. Kilencvennégy éves volt. Befejezett történet? - Kifejezetten kutató-, labormunka itt nem folyt. A tervezés volt a jellemző. Épületek, műszaki berendezések, gépek tervezése. Csináltunk például Kozma irányításával egy SB-központot a Beloiannisznak. Teljesen új elveken, addig nálunk nem is ismert alkatrészekkel. A gyárban óriási konsternációt okozott, amikor átvették, izgalomba jött az egész mérnöki kar: — Gyerekek! Megvan a Kozma! Ezeket az antwerpeni áramköröket csak ő ismeri Magyarországon! Meg is ígérték neki, ha a kiviteli terveket is kidolgozza — kidolgozzuk -, kiengedik. Péter Gábor személyesen kötelezte el magát ebben a dologban. Aztán egyszer a sétán megláttuk az egyik ablakban őt magát, s kopogta a radiátor, hogy lebukott. Kozma depresszióba zuhant, de aztán ötvennégyben mégis szabadult. Közel öt éve ült már akkor, a Standard-perben ítélték el. Nagyüzemi méretekben folyt a koppintás is. Behoztak például valahonnan egy Svájcból importált szegecselőt, azt darabokra szedtük, s elkészítettük a gyártáshoz a műszaki dokumentációt. Egy időben az építészeknek géprajzokat kellett vonalazni, annyi volt az ilyesféle feladat. Főleg a civil világnak dolgoztunk akkoriban már, ötvenháromötvennégyben, s ha kivitték, amit csináltunk. csak fedőnévvel tették persze. Az irodán Lengyel Bandi, volt híradós katonatiszt gépelte a hivatalos papírokat — komplett leíró részleg volt ez, négy-öt emberrel, a dokumentáció szöveges része, a fordítások tisztázása is itt folyt — s Ary Katalin álnéven hitelesítette a dokumentumokat. Ha Tarján Rezső írt egy szakcikket, Körmöndy János „jegyezte". Gondolom, a honoráriumot is ő vette fel a tanulmányért. Amúgy iszonyatos pénzeket számlázott le a KOMI ezekéit a munkákért. Később, amikor már a Beloianniszban dolgoztam - Bock protekciójával, becsületére legyen mondva - ott mesélték, hogy szemérmetlenül magas árat szabtak nekik a megrendelésekért. Mi a teljesítményünk arányában fizetést kaptunk ugyan, de levonták belőle az „eltartásunk" költségeit. A végén, a szabadulásomkor összesen úgy kétezer forint lehetett a „számlámon", abból is csak néhányszáz forintot adtak ki a civil ruhámmal együtt, a többiért, mondták, jöjjek vissza később. Erre aztán nem kelült sor. Aki tényleg szorgalmasan dolgozott. százhúsz százalék elismerésére számíthatott. A plusz húsz százalékért négy napot leírtak a büntetésből — én nagyon ambicionáltam, hogy még több százalékért újabb előnynapokat kapjak, de a százötvenet csak egészen kivételes rohammunkákért adták meg. Végül is 145 napom gyűlt össze, s így nem ötvenhat júliusában, hanem már februárban szabadultam. Persze: feltételesen. Egyébként a Beloianniszból ötvenhét nyarán elbocsátottak. Állítólagos párt- és kormányellenes magatartásom miatt. Pedig én aztán nagyon vigyáztam! Ötvenhatban sem mentem ki az események idején az utcára, egyszer se, sehová, noha igencsak kapacitáltak. Kirúgtak, Bock átvett a KÖMI iroda jogutódjához, ez volt a Bányászati Építő Vállalat Tervező Irodája, aztán a Villamosenergetikai Kutató Intézetben dolgoztam hét évig, majd ott visszaminősítettek, nem lehettem tovább kutatómérnök, egy új rendelet szerint ehhez feddhetetlenségi bizonyítványra lett volna szükség. A műegyetem könyvtárába kerültem, ott dolgoztam a hatvanas évek második felében, akkor elmentem a Vegytervbe, az tíz évig tartott, végül az Országos Műszaki Könyvtárban szakozóként kerestem a kenyerem, onnan mentem nyugdíjba. Amennyi aktivitásra még futhatja az embernek nyolcvan fölött, azt a Virrasztó szerkesztésével kötöm le, ez az 1945-1956 közötti magyar Politikai Elítéltek Közösségének az értesítője. Tagja vagyok a szervezetnek és a szerkesztő bizottságnak. Csát József, a KÖMI egykori rabmérnöke