Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Buza Péter: Ötvenhatban szabadultak

7 BUDAPEST legfeljebb néhányszáz példányban röplapot. Az AVH látókörébe került, s az ő nyomán eljutottak nemcsak az UTÜ embereihez, de hozzánk is. Azaz a PILAF-társasághoz — így neveztük magunkat, volt köztünk egy srác, iszlainista kultúrtörténésznek készült, tetszett neki a szó, rajtunk ragadt. 1951 januárjában lefogták először Esztergáit, kél napra rá a Márkus Lacii — a Hazánknak volt a szerkesztője —, kél héttel később Berecz Gyurkát. Július 4-én Brankovics lAszlól, Fátrai Antall, engem és Harsány Bélát. Összevonva az UTU-val tizennégy emberellen indították az eljárást. 1951 augusztus 28-án el is ítéltek öt évre. Ölti a tanácselnök, Alapi az ügyész. Márkás nevek. En voltam a tizenharmadrendű vádlott. Azt, gondolom, nem kell mondani, hogy mi, a kisszállón raboskodók, nem érintkezhettünk a külvilággal. így aztán a munkát is a városban működő iroda közvetítésével kaptuk meg. Minden feladatot. Olyannyira nem volt semmiféle kapcsolatunk, hogy a hozzátartozóink nem is tudhatták: élünk, halunk? 1953. november 19-én jött be az akkori börtönigazgató, a Ijehota, hozott levelezőlapot, szétosztotta, s közölte, hogy mindenki írhat, legfeljebb húsz sorban haza, s hívhat december hatodikára látogatói. Ez volt az első esel több mint két év után, amióta börtönbe zártak, hogy értesíthettem a szüleimet: élek! Mindabból, amit átkínlódtam, ezt tartom a legnagyobb disznóságnak! Hogy lecsuknak, és a hozzátartozóink nem tudhatják, mi van velünk. Akkortól aztán egy-három havonta látogathattak. Egy hosszú folyosó két oldalán, a rács mögül, a sorba rendezett családtag és a rab ordította egymásnak, ahogy a torkán kifért, amit feltétlenül el akart mondani a másiknak. Akkora zaj volt ott, mint egy repülőtéri kifutón. Egyszer ki is tört valamiféle majdnem-lázadás nálunk, a mérnökirodán, a rajzteremben. Mindenki el akart menni bányába dolgozni. Akkor tudtuk meg, hogy ott pokrócos beszélőt rendszeresítettek. I .<* leheteti iilni az udvaron a családtaggal, együtt elfogyasztani amit hozott, szabadon beszélgetni, órákig. De minket hermetikusan elszigetellek még a szigorúan ellenőrzött külvilágtól is. Sokféle ember fordult meg itt. Sok hithű kommunista is. Mint Tarján például. Testvére a londoni rádió riportere volt, aki negyvenhétben eljött Budapestre, a Rudi meg végigvezette a városon: — Nézd, mi mindent épített a szocializmus! Ez volt aztán ellene a vád, hogy kiszolgált egy kémet. Két évet ült. Folyton-folyvást a kommunizmus magasabbrendűségét magyarázta nekünk. Volt egy állandó története, amit rendre előadott: Gombás, a fizikaprofesszor a műegyetemen gyomorbeteg volt, borjúhúst írt elő neki az orvosa. S az egészségügyi miniszter elvtárs letelefonált ennek meg annak, és akkortól minden héten háromszor, egy kijelölt hentesüzletben volt borjúhús a Gombás elvtársnak! Ilyet sehol másutt nem lehetett volna megcsinálni! Főleg nem a kapitalizmusban... Ötvennégy karácsonyán engedték ki. Különben kitűnő szakember volt. Kozma mellett oszlopa a börtönben született számítógép-koncepciónak. A KÖMI 401. Vállalat Általános Épület és Géptervező Irodája Nem sok. amit a Közérdekű Munkák Igazgatósága (a KOMI) — a rabok szerint: Kerülhet On Még Ide — szervezetéről, hierachiájáról tudunk. Szórványadalok a memoárirodalomban (Pupp Simon, Arany Bálint, Esztergái Pál viszszaemlékezései), két-három nem kifejezetlen ezzel az intézménnyel, de az ennek hátterét jelentő, a rabfoglalkoztatással kapcsolatos tudományos publikáció — mindössze ennyi, amire támaszkodhalunk, ha megpróbáljuk összerakni az így persze erősen hiányos képet. A KÖMI a már 1949-ben létezel! Igazságügyi Ipari Vállalat, valamint az Igazságügyi Mezőgazdasági Vállalat jogutódja. Mindkettő kényszermunkatáborokat működtetett. Ezek egyesítésével, átszervezésével születik meg, egy 1951 decemberi döntés nyomán (Népgazdasági Tanács határozata 407/21/1951 sz.) az új „cég", annak érdekében, hogy „a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen... valamint önelszámoló egységek keretében történjék... a vállalatokat — utasít a direkció— az építőipar, a gyáripar, s kőszénbányászat és a mezőgazdaság keretében kell megszervezni. " A KÖMI kél hónapig, 1952 januárjában és februárjában továbbra is az Igazságügy Minisztériumhoz tartozik, márciustól aztán a Belügyminisztériumhoz csatolják. S megkezdődik a rabmunka csúcsra járatása. 1953 nyarán T. Varga György adata szerint a legkülönbözőbb munkákon és az ország számos pontján közel harmincezren robotolnak „az önelszámoló egységekben", jelentős haszonnal, nem véletlen, hogy keretszámok rögzítik, hány embert kell az adott évben letartóztatni, hogy az elvégzendő feladatok eredményesen teljesüljenek. Hiába, nagy dolog a tervgazdálkodás! A KOMI „vállalatait" számozással is megjelölték. Nem ismerjük ezek teljes körét, sőt, de az azért kiderül: az egyes egységek kél- vagy három számjegyű kódot kaplak. Ebben kellett legyen valami logika, de hogy mi, az elveszeti az immár fel nem lelhető iratokkal. Sátoraljaújhelyen „üzemelt" például a KÖMI 102., jogutódja a Sátoraljaújhelyi Fehérneműgyár, vagyis itt valószínűleg a női rabok varrtak, szabtak, nekik ruhagyár volt a munkahelyük. Vácott a gépgyártás bázisa a KÖMI 10l-es. A KÖMI 401-es szá-Brankovits és Váli, az ifjú házasok