Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Srácok a térről

3 BUDAPEST coké volt a vezető szerep. A civil lakosság kezébe fegyver került — laktanyákból, sokszor álmven működő gyárakból —, de ekkor még nem volt másról szó, mint hogy érvényt akartak szerezni az egyetemi ifjúság 16 pontos követelésének. Október 24-én azonban a szovjet csapatok megszállták a várost, és az elszántság fokozódott: a forradalmi követelések összefonódtak az idegen megszállás elleni harccal. A fegyverek főleg fiatalok, munkások és ipari tanulók kezébe kerültek." — írja Eörsi László A Széna tériek 1956 című könyvében. A mai pesti srácot mindez nem érdekli. Ücsörög a Corvin közben, eltűnődik a Végső leszámolás című film harmincadik folytatásának plakátján, átnéz a hajléktalanokon (hozzájuk képest ő mégiscsak hazamegy aludni), elréved a mozi oldalára aggatott hősi emléktáblaerdőn, és nem nagyon érti, hogyan lett a tizenhét éves Szabó Ilona „Cinka Pannából" a magyar zsándárk. Futólag betér a Cuki cukiba egy fagyira: „zöldtea, whisky, erdőmester" — sorolja a gombócokat és találgatja az ízeket — és hab, ami tartósított. A cukrászda borkimérés volt annak idején, utána üvegcsiszoló-műhely, télen-nyáron hűvös és árnyékos, a forradalom alatt itt tárolták a hullákat. De ezt szerencsére kevesen tudják, a srác gyorsan kifordul, majd elunja a lézengést, és a Blaha felé veszi az irányt. A téren emberek várakoznak buszra, találkára, eseményre, a szökőkútnál földreszállt szónok közli velük az ember definícióját: olyan lény, akinek semmi sem elég. Sajnos. Vagy szerencsére. De a pesti srác nem filozofál, rövidesen a Köztársaság téren találja magát, ahol hasonszőrű fiatalemberek gyülekeznek. „A forradalom lényege, hogy nem kell iskolába menni, nem kell dolgozni, és nincsen semmi" — tűnődnek a tizenévesek, miközben a negyvenesek a haitik mögött benyomulnak a színházba, hogy páholyból éljenek át egy gyors katarzist. „Könnyű ezeknek... — a szomszédos padról görög akcentus replikázik — itthon vannak, akárhogyan is. Én '49-ben jöttem át Magyarországra, a szocializmusba, aztán eladták a fejem fölül a gyárat. Most meg se ez, se az nem működik. Akkor mire volt jó az egész?" „Mire volt, mire volt..." — kutatnak nyugdíjba vonult emlékezetükben a körülállók, és sajál pesti srác korukat idézik. amikor homályos és elvetemült eszme mellé vagy ellen kelleti állniuk. „Ki tudja azt eldönteni olyankor? Még ő maguk se!" — ebben megegyeznek, s elnéznek a tépázott kapualjak felé, amik ugyanúgy nyitva állnak, mint ötven évvel ezelőtt is mindazoknak, akik menedéket kerestek valamely égiháború elől. Bonyolult csigalépcsőn tekeredik haza apa, aki már nagyapa, a balkonon még utolsót nyílnak a rozsdavirágok, és az agyonfestett ajtó mögül sültcomb illata szólítja haza a térieket. „Kisfiam, ne kardozz azzal a faággal, nem illik" — s anyuka elbizonytalanodva hallgatja saját hangját, és inkább lányt szült volna, akit talán majd megvéd egy hazai dalia, végíil túljutnak valahogyan az optimális férfiasság örök dilemmáján. De mi lesz, ha valami baj kerekedik valóban? Az ebbeli és korszakos elvárásokról Dezső bácsi például sokai tudna mesélni. Az ötvenes években már kinövő-félben volt a srácságból, és a Ganz Villamossági Gyár legjobb sztahanovista bakelitpréselőjének tartották, aztán egyik napról a másikra a forradalom ügyeletes tudósítójaként vett részt a harcokban, utána pedig minden ahhoz kapcsolódó nyavalyaságban és nyomorúságban. „Az emberek ott tolják el, hogy hamarabb abbahagyják a dolgokat a szükségesnél" — tanítgatta az útjába kerülőket egy életen át, néhány évvel ezelőtt pedig, amikor öregségére már sokon túl volt, elhatározta, hogy naponta és viszszamenőleg kivonul „ülni" a Kossuth térre, az '56-osok emlékművéhez: „Hogy meddig? Ameddig jobb nem lesz a magyar népnek." — mormolta maga elé, azután visszaült a kissámlira, és maradt hazájának rendületlenül, ha esett. ha fújt. Mostanában nem látni Dezső bácsit, pedig otl kellene lennie... A téren időről-időre tömegek verődnek össze, ömlenek a metróból, kiszállnak limuzinból, páncélautóból, leugranak lóhátról, gyalogolnak vagy futnak, s próbálják a mindenkori dezsői törekvéseket a maguk eszközeivel és eszmeiségük szerint beváltani. Szavak szikráznak, eskük hangzanak, vonul a nép fel 's alá; a fejek hullanak, de csak ritkán hajtód-