Budapest, 2006. (29. évfolyam)

1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró XXII.

BUDAPEST 34 gospelkirálynő izgalmas és változatos zenei múltjának megfelelően. Az Amerika déli államaiban az ötvenes években megszületell új zenei kifejezésmód, a gospel hangulatát és a szabadság iránti vágyat ötvöző soul bravúros számai csendültek fel, azok, amelyek Marvin Gaye, Wilson Pickett, Ray Charles, Aretha Franklin és James Brown közvetítésével robbantak be a nemzetközi slágerlistákra, és azóta is töretlen népszerűségnek örvendenek. Nem lehetett hiányérzetünk, élvezhettük a húszas években elhíresült afroamerikai vallásos zenét, amelyet a hagyományosan nagy létszámú táncoló kórus és abból ki-kiváló, fantasztikus hangú szóló énekesek adtak elő, majd a vérpezsdítő soul és az 0, Happy Day című világsláger koronázta meg a koncertet. Visszajáró XXII. Újév, új remények. Tudják mit, fogadalmat azért ne tegyünk (hogy lefogyunk vagy kitapétázzuk végre a kisszobát, járunk rendszeresen sportolni és kimondjuk a boldogító igent/nemet), viszont menjünk végig a Váci utcán. Ha egyáltalán, hát ilyenkor kell végigmenni rajta (decemberben el sem fértünk volna a bódéktól, turistáktól), a január egyébként is a remény hónapja, háthahátha-hátha vállalható lett megint a Váci utca is. (Ha lakható már nem is lesz soha többé.) Induljunk talán a Vörösmarty tér felóí. Ahol mostanában a hajdani kultúrpalota hűlt helye a meghatározó. (Emlékeznek, jártunk itt a bontás kezdetén — az sem tegnap volt. Ügy tűnik, azóta se lendültek előre a dolgok. Igaz, a romterület már körül van kerítve, és az is igaz, hogy daliás tábla hirdeti, miszerint komoly, többfunkciós iroda- és szórakoztatóipari épület lesz majd e helyen, és az is igaz, hogy az átadás végső dátumát a mondott tábla 2007-re teszi, de azért kezdhetünk aggódni - mintha kissé megtorpant volna a történet: mint szegény New York-palota esetében, ahol már a századik terminuson is túl vagyunk.) Fordítsunk hát gyorsan hátat a térnek, és iszkoljunk be a Váci utcába. Ma csak azt a részét sétáljuk végig, mely az Erzsébet hídig ível, s melyből először lett sétálóutca, még a hetvenes években — igaz, akkor még járdákkal meg úttesttel, sőt, indokolt esetben célforgalommal akár. (Korábban meg teljes volt az autóforgalom itt, nemrég láttam egy tévéfilmet azokból időkből, akkor még busz is járt ezen a szakaszon.) De hát a Váci utcában minden megváltozott. Sőt az utóbbi húsz évben mintha percenként változnának a dolgok: boltok cserélnek gazdát, portált és funkciót, színek és feliratok tűnnek fel és el újra és újra, és ezért — noha az alapképlet régóta változatlan (ház nem bontódott és nem épült itt húsz éve, akkor is alig) -a sétálóban a kép a teljes káosz képzetét kelti. Úgyhogy mielőtt elindulunk, gyalogoljunk vissza képzeletben húsz-harminc esztendőt. A hetvenes években bizony egészen földszintes, szürke volt a világ errefelé. Egy diáknegyed meg egy hivatalnegyed adott randevút egymásnak: ámde a diákok jobbára tarisznyás, szandálos bölcsészek voltak (és nem nyakkendős külkeresek-közgazdászok), a hivatalok pedig álmos állami intezmények — így aztán a Váci utca antikváriumok, könyvesboltok, presszók, trafikok és lehúzott redőnyök meg foghíjtelkek egyvelegéből állott akkoriban, a turisták sem igen látogatták. Azért a néhány kapulaji maszekért — nyakkendős, pulóveres, kalapos mesterek árultak errefelé — nem volt érdemes. A nyolcvanas évekre aztán felépültek a Taverna- meg a Fortuna-házak, megnyíltak a komoly divatboltok (amikor az Adidas megnyitotta első magyarországi kisáruházát itt, egész éjjel állottak az emberek az utcán, nyitásra várva - aztán egyetlen lendülettel betörték a kirakatokat, úgyhogy a legszerencsésebbek csak rendőri oszlatás után jutottak hozzá a méregdrága mackóruhákhoz), szaporodtak a fényreklámok és a turisták. De azért (leszámítva a sátoros ünnepeket) még végig lehetett menni bámészkodva, beszélgetve is az utcán, be lehetett ülni egy kávéra a Remybe - „leánykori" neve: Nárcisz —, a Muskátliba vagy az Annába, és az ember magyar nyelvű étlapot és magyar méretű számlát kapott ott. Akkoriban a Vörösmarty téren dolgoztam, és Kispesten laktam: a Ferenciek terén, a Jégbüfénél jöttem föl a metróból, aztán nap nap után végigsétáltam a Kígyó meg a Váci utcán. Reggeli órákban, üzletnyitás előtt szinte kihaltnak volt mondható. Most meg olyan, mintha bármely nyugati ország bármely városának egyik pöffeszkedő belvárosi mellékutcája lenne. Pénzváltók és nemzetközi divatmárkák keverednek méregdrága mulatókkal (ezekről szoktunk olvasni a rendőrségi hírekben, és szoktuk azt gondolni, helytelenül, hogy aki oda bemegy magától, az meg is érdemli, ami ott történik vele), minden négyzetcentiméter el van adva itt (és továbbadva és tovább-bérelve), régen eltűntek az állami vállalatok és a könyvesboltok meg antikváriumok (hogy hajdan ez egy kultúrnegyed volt, arra már csak két emléktábla figyelmeztet: az egyik egy fehérneműbolt portálján hirdeti, hogy itt működött a Cserépfalvi könyvesbolt, József Attila, Radnóti és mások kiadója, a másik a h ajdani Kappel-házra hívja föl a figyelmet, ott élt és halt Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály), igaz, eltűntek a bölcsészek is, helyüket piarista meg bencés szerzetesek és teológushallgatók foglalták el. Pontosabban visszafoglalták, hisz ez a ház egykor a piaristáknak épült, sajátjukba tértek vissza tehát oly sok év után. Csakhogy közben alaposan megváltozott a világ itt, s e változás — ezt bízvást állíthatjuk - nem kedvezett a teológiának. Meg nekünk, civiliknek sem. Végleg be kell látnunk, hogy a Váci utca - Pest egykori szíve - már nem nekünk való. Tudják mit? Legközelebb keressünk valami kellemesebb vidéket!