Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - dr. Schmidt Gábor: Budapesti fák élete és halála

„Közmű" miatt be nem üttetett zöld sáv a Tétényi úton sorsra, a Szent Gellért tér és Móricz Zsig­mond körtér közötti útszakasz felújítá­sakor. Engedve a közönség óhajának, a még élő platánokat meghagyták, tud­ván-tudva, hogy halálra vannak ítélve (nincs elég levegő a talajban, nincs tér a gyökereknek, betegek a fák stb.). Csak idő kérdése, hogy mikor kell ezt a néhány utolsó mohikánt is kivágni, annyi azon­ban bizonyos, hogy a foltozgatás ered­ménye egy heterogén és elhúzódó ere­désű fasor, szedett-vedett megjelenés­sel. Ki kell vágni a parkokban azokat a fákat is, amelyek egy idő után besűrű­södnek, és elveszik egymás életterét. Minden park létesítésekor valamivel több fát ültetnek a szükségesnél, annak érdekében, hogy a park minél előbb „mutasson". A hosszabb távú elképze­lés ezután az lenne, hogy a fák összebo­rulása után fokozatosan kiemeljék közü­lük a gyors kezdeti növekedésű, ám rö­vid élettartamú példányokat, annak ér­dekében, hogy a megmaradt iák hosszú távon is szépek legyenek. Ahogy a szak­ma egy kétszáz évvel ezelőtt élt nagy a­lakja mondta: „a szép parkhoz kemény szív és éles fejsze szükséges". Ez az a lépés, amit — a nagyközönség vélt vagy valós felháborodásától tartva — többnyi­re elmulasztanak, vagy addig halogat­ják, míg végül a fák látják kárát. Az e­redmény: besűrűsödött, felkopaszodott faállomány, alatta kipusztult cserjefolt­tal, ami szemmagasságban már nem tud zárni. Az ilyen park nemcsak szépségé­ből, de ökológiai értékéből is sokat ve­szít, hiszen a többszintes növényültetés az, ami biológiailag a legaktívabb, leg­inkább tisztítja a levegőt, fogja a port. Eklatáns példa erre a Városmajor, ahol hiába pótolgatják a cserjeszintet, a fák mély árnyékába ültetett növények újra és újra elpusztulnak, vagy legalábbis nem fejlődnek. Elválasztó cserjeszint híján pedig egybemosódik a kutyasétáltató a kisgyerekek játszóterével, a nagyfiúk lab­dázó tere a nyugdíjasok csendes pihe­nőjével. Ugyanez a probléma jelentke­zik, csak talán még súlyosabban, a lakó­telepeken, amelyeket a szocializmus pa­nelkorszakában a szükségesnél három­szor több fával ültettek tele. Szerencsére egyre ritkábban, de azért előfordul, hogy a megrendelő — sajnos néha a tervező is — szimpátia alapján tervez, és nern törődik azzal, hogy a nö­vény az adott helyen megmaradhat-e vagy sem (látta valahol, külföldön vagy egy szép katalógusban és megtetszett ne­ki). A szakszerűtlenség ilyetén bűnjele hamar eltűnik, egy-két év múlva kipusz­tul, és a fenntartó már olyan növényt ül­tet, amiről tudja, hogy biztosan megma­rad. Mindenképpen pénzkidobás és idő­veszteség. Hisz a rossz növény elülteté­séhez, később pedig pusztulásához, majd pótlásához és az ú j növény mege­redéséhez is idő kell. Ejtsünk szót egy zsenális találmány­ról. a damilos fűnyíróról is: egy motorral hajtott fémrúd végén pörgő damilszál el­vág mindent, ami puha, és megkíméli azt, ami kemény. Kiválóan alkalmas me­redek rézsűk nyírására, de ott is, ahol a gyep műtárgyakkal (oszlop, szegélykő, kerítés stb.) találkozik. A baj az, hogy nálunk a fák, cserjék tövénél is ezzel nyírják a gyepet, és ott ez a gép „halálo­san tiszta" munkát végez. A gyep tükör­sima lesz, a cserjék viszont 2-3 hónapon belül belehalnak, mert lenyúzza a héj­kérgüket. A fák „csupán" visszaesnek: számukra olyan a damil, mintha a mi bokánkat havonta egyszer ostorral vé­resre csapkodnák. Ki lehet bírni, de nem jó... Milyen a jó városi utcafa? A macskaköves utcák és a konflisok ide­jében azt várták, hogy legyen szép, ad­jon árnyékot, és ne zavarja a forgalmat. Napjaink beton- és aszfaltrengetegében már jóformán csak egy követelmény (kö­vetelmény? óhaj!) maradt: maradjon él­ve. .. Az utcafásításoknak az elmúlt évszá­zadban három nagy korszaka volt: • Az 1900-as évek eleje: platán-és vadgesztenye-korszak Akkoriban ültették, illetve telepítették újra Budapest történeti fasorait: a Szilá­gyi Erzsébet fasort, az Adrássy út, a Nagykörút, a Rákóczi út, az Üllői út Iáit. Ahol tágas volt a hely — a sugárutakon — fejedelmi platánokat telepítettek, a ki­sebb utaknál inkább vadgesztenyét. Ma mindkét faj lassú, de biztos agóniájának vagyunk tanúi. A platánt elsőként a gno­móniás csúcsszáradás, majd a csipkés levélpoloska kínozta halálra, míg a vad­gesztenye eleinte csak a korai lombhul­lástól és utána a kényszerű őszi újrahaj­tástól (másodvirágzástól) szenvedett, de mintegy tíz éve megjelent az aknázó­moly, a maradék fáknak is megadva a kegyelemdöfést. Permetezéssel lehel el­lene védekezni, de a környezetet perme­tezéssel megváltoztatni nem tudjuk. A fő Egyenetlen fasor, rossz növény­valasztás a Bartók Béla úton A dréncső' elhelyezése (jobbra alul) Példa a damilos fűnyíró károsítására Csepegtetó's öntözés

Next

/
Thumbnails
Contents