Budapest, 2006. (29. évfolyam)

7. szám július - Buza Péter: Lovas a falban

A legfontosabb oldal a Szépművészeti Múzeummal kötött szerződésből értékét becslő művészettörténésznek, hogy lássa, nem antik, de főleg reneszánsz és kora barokk darabok ezek. S hogy egyik-másik páratlanul értékes. Elsősorban az a mű, amelyet a „lovagszobrok" csoportjában említ a jegyzék, s amelyről mára vétel idején is sejteni lehetett talán, hogy Leonardo da Vinci (egyetlen!) bronzba öntött alkotása. A híres lovas! Történetét sokan megírták, a kilencszázhetvenes évekre minden mozzanata tisztázódott annak is, miként került Olaszországba s aztán Ferenczy révén Magyarországra ez a világhírű műtárgy. Sorsának titkaiból maradt azért még egy-két morzsányi elmeséletlen nekünk is; de előbb még arról, amibe már belekezdtünk: hogyan bánt az örökséggel az intézményi hivatalosság, kikötötte az adásvételi szerződés például azt is, hogy az anyagot együtt kell tartani. Együtt kiállítani, s táblákkal jelezni minden darab installációján, hogy az Ferenczy István hagyatéka. Nem intézkedtek efelől. S noha ma is a Szépművészeti Múzeum törzsanyagának fontos része ez a gyűjtemény, a műveket valójában sohasem láthatja a közönség. (Kivéve persze a szenzációt, Leonardo lovas szobrát.) Idáig jutván történetünkben, kötelező kitérnünk az írás százötven éve halott főszereplőjének életútjára, hogy az ígért morzsákat beseperhessük. Iparos fia volt Ferenczy — lakatos volt az édesapja Rimaszombatban —, ő maga is ezt a mesterséget tanulta atyja műhelyében, de a legényeknek a korban szokásos tanulóvándorútja sorári vágyai s ambíciói átcsábították a művészetek mezejére. Rómában az akkor leghíresebb szobrász, (lanova műhelyébe, iskolájába remélt felvételt nyerni, de végül a dán születésű, Canovánál sokkal merevebb, mondhatni „akadémikusabb" ThorvaldsennéX kezdett dolgozni. Ennek ellenére, amikor Széchenyi István Itália mai fővárosában járt, maga Canova ajánlotta neki kísérőül Ferenczyt. miután a gróf a segítségét kérte a város műkincseinek megtekintéséhez: ennél a magyar fiúnál — bizonygatta —senki nem ismeri jobban a gyűjteményeket s a művészet szent helyeit. fogadja fel őt kalauznak. Így is történt. A nyalka huszárkapitány 1818 nyarán tíz napon át sorra felkeresi a jeles helyeket, Ciceronéja az akkor már 26 esztendős Ferenczy István, aki persze — nincs ebben semmi kivetnivaló még az ez idő tájt a gazdag arisztokrata ifjak szokásos stílusában élő Széchenyire nézve sem — nem ülhetett be a gróf hintajába. Hátul kapaszkodott, talán a bakon ült. zötykölődött a szó szerint római kövek ugratóin áthaladtában, s a palotákban, ahol az urat vendégül látták, neki a konyhában terítettek. Ezekben az években minden megtakarított pénzecskéjét antiknak árult műtárgyak vásárlására fordította. Gyűjtötte, hogy hazahozza, mert sokszor hivatkozott törekvése volt magyar szobrásznak lenni. Meghonosítani ezt a rangos művészetet Magyarországon. Közelebbről Budán. Ide érkezik majd vissza, azután hogy első munkáit, például a Pásztorleánykát, előreküldi szálláscsinálónak az 1820-as évek első felében. Fáj, Vörösmarty, Schedel-Toldy, Bajza, a reformkorszak írónemzedéke biztatja, s aztán segíti is, már amennyire egy költő vagy író megkönnyítheti egy képfaragó karrierjének kibontakozását a reformkor Magyarországán. Kevés bizony a megrendelés. Nincs mecénás. Iskola alapításához sem kap a mester hivatalos támogatást. Minden reményét Mátyás monumentális bronszobrának megalkotásához és felállításához fűzi (a mai Erzsébet téren lovagolt volna a király), de a mecenatúra s az állam kivonul a terv mögül (pedig makettjét is felállítják 1840-ben a pesti újpiacon, sokan s büszkén nézegetik a polgárok — adakozni még sincs kedvük a közcélra). Akkorra már tizenvalahány éve él s kínlódik, próbálkozik Budán, még házat is vesz. Földszintest, a Várnegyedben: az Országház utca 14. számú öreg épületet, amelyre emeletet húzat. Még egy emelettel megtoldva, emléktáblával megjelölve, ma is áll. De a házigazda 1847-ben végleg föladja a budai háziuraságot, ahol nem engedik valóra válni az álmokat. Szülővárosába, az atyai házba — húgának, Ferenczy Zsuzsannának és családjának otthonába -vonul végleg vissza. Eurüdikén, utolsó márványszobrán kívül nincs társa, soha nem is volt, s a remény, hogy megelevenedjék faragott alakja, egy percre sem kísérti, noha ilyesmi a klasszikusok legendáriumában előfordul. Bár az első volt a hivatásos magyar szobrászok sorában, bár felettébb értékes gyűjteményt hagyott az utókorra, a hazára, ráadásnak felkutatta a magyar márványt — a ruskieait -, soha nem érte el élete célját, minden alkotó vágyát, a jelen idejű dicsőséget. Tonelli Sándor Az első magyar szobrász szobra sírhelye épületének falán