Budapest, 2006. (29. évfolyam)

7. szám július - Buza Péter: Lovas a falban

BUDAPEST 7 suth-díjas festőművész, Sandy Péter építész, Gábor Mihályné nyugállományú fizika-matematika tanár meg Tóth doktor egymás szavába vágva magyarázzák a család ügyeiben járatlan vendégnek százötven s még több év familiáris költő fogalmazta üzenetét: „(Jlve az ('Melken, hol rád fény és öröm árad: / Védd, gyarapítsd, s díszét még magasabbra emeld! / És kik az első fát olták s letevék az alapkőt /őseid emlékét áldani el ne mulaszd!" Tóth Gábor egyébként Káposztás József Róth Borbálával kötött első házasságából született leányának a leszármazottja. Káposztás József Rimaszombat polgármestere volt. Másodszor házasodva vette el Suskó nővérét, Ferenczy Máriái; Tóth doktort tehát még lazább családi szálak kapcsolják a képfaragóhoz, mint itt, a beszélgetés asztalánál a többieket. Mit sem számít, erős így is a kohézió, szellemi is a rokonság s büszke a szó: „művészeti íróként" jegyzi a fogak orvosa az édesapja műveiből összállított albumot. S most azt mondja, Ferenczy esetére is utalva: az ő édesapja, A. Tóth Sándor bábművész, festő, grafikus is hazajött a Montparnasse-ról. A százötven esztendeje halott szobrász ugyanezt tette! Hazahozta a tudását, hogy a hazát gyarapítsa. A művészi bábjáték francia-magyar nagymesterének édesapja, Tóth Béla építész volt (felesége Schulek Vilma, a híres Frigyes unokahúga), az ő atyja, Tóth József megint csak festőművész és rajztanár. Rimaszombatban tanította a művészi vonalvezetést, a többi között Mikszáth Kálmán osztályfőnökeként. Gábor Mihályné a közelmúltban, miután tavasszal egy rádióműsorból értesült: az ősök székvárosában iskolát neveztek el Ferenezyről, elutazott a Felvidékre, körülnézni a helyszínen. Örömmel meséli most, milyen nagyszerű pedagógussal, az intézet folyosóin milyen gazdagon berendezett emlékkiállítással találkozott, s hogy milyen jó érzéssel töltötte el: ápolják arrafelé a magyar emlékeket, pedig erre mostanában s már régóta nem számított talán senki. Gáborné édesapja, doktor Harmatzy-Simon Béla az OTI személyzeti főosztályán dolgozott hivatalnokként a háború előtt. Negyvenöt után elvesztette az állását persze — lett bőven ideje, hogy a család múltjával foglakozzék. Meg is telte. Összegyűjtött minden fotót, dokumentumot, amit csak leheteti, s írt egy regényt is, regényes életrajzot az első magyar szobrászról, iikanyja öccséről. A kézirat kiadására nem látszik semmi remény — mondja Harmatzy-Simon Katalin tanárnő. Bár próbálkozott a Nemzeti Galériánál, az évfordulóra hivatkozva. „Azt mondták — meséli —, fontosabb dolgokra sincs pénzük." De azért lesz megemlékezés. Ferenczy István a képzőművészek közül elsőként lett tagja az akkor éppen megalapított Akadémiának, és a tudós intézmény tervezi, hogy emlékkiállítással tiszteleg az évforduló s a jeles akadémikus emléke előtt. Az alkalom kínálja, s szóba is kerül, hogyan bánt Ferenczy hagyatékával a magyar állam. Hogyan kezelte, hogyan értékelte. Elmesélik: annak idején, 1914-ben a Szépművészeti Múzeum olyan szerződést kötött az örökösökkel, amire csak a család fizethetett rá. A hivatalos szakértő, aki a kontraktust az intézmény nevében megfogalmazta, a nyolcvanvalahány műtárgy megvételekor aláíratta Jánosdeák Paulinával és Júliával azl a passzust is, amely szerint, ha utólag kiderülne, hogy valamelyik darab többet ér annál, mint amit jelenlegi besorolása, azonosítása alapján becsültek, az eladónak nem lesz joga reklamálni. Konok Tamás bizonyos abban: nem kelleti az idő táji nagy tudásúnak lennie az anyag Eurüdiké a restaurátor műhelyében