Budapest, 2006. (29. évfolyam)

1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Éjjel-nappal Broadway

Éjjel-nappal Broadway Horváth Júlia Borbála FOTÓ: Sebestyén László EGY UTAZASI IRODA HIRDETESE: „A Kelet Párizsa" esti kivilágításban - Töltsön egy hangulatos estét Budapesten! - Vacsora tradicionális étteremben, magyar borokkal, színes folklórprogram kíséretében. Utána séta a kivilágított metropolis szórakozónegyedében. A túra a hotelnél vagy a pesti Broadway-en ér véget (ingyenes belépés)." Vagyis: francia pikantériával, amerikai fényűzéssel hívogat szórakozásra a magyaros ízű Budapest. Ha valaki nem jött volna rá, a Nagymező utca az ajánlott végállomás. ...és az embernek víziói támadnak: kipucolt házak, tiszta kapualjak, mosolygó emberek, hangulatos beüló'k, szívből kedves pincérek, olykor egy pohár ital, máskor revü, tánc vagy vacsora, kedv szerint — a belső zsebben valamirevaló erszénnyel. Időtöltés amolyan metropolitaként. Még repülőre sem kell szállni, van nekünk saját Broadway-ünk (ha úgy jobban tetszik: Montmartre), ahol éjjel Moulin Rouge forog, nappal főzelékfaló gyomor korog, színházból öt sorakozik (kettő vidám, három komoly), és Soho is üzemel; mindezek karnyújtásnyira egymástól, Pesten. A várostervezők és polgármesterek tovább gyúrnának, általános terveik vannak ezen a tájon: közpark, teraszos kávéházak, mélygarázs, szellemi élet és jó levegő. Na, de csak lassan, mert a fejlesztés útjában korabeli budi áll. Száz évvel ezelőtt nem sejtették eleink, hogy egy zöldre mázolt, villamoskocsi alakú illemhellyel akadályozzák majd az igényes városnegyed kialakítását. Az ingatlan ugyanis műemlék, az építkezés utáni visszaállítása ötmillió forintba kerülhet. Meggondolandó tétel a beruházásban. A zöld villamos konokul terpeszkedik a Zeneakadémia oldalában, tört tekintetű ablakai a kora kilencszázas évek piszoárjait rejtik. ...és az embert további víziói száz évvel azelőtti időbe vetik vissza, amikor a globalizáció korai jeleit lehetett felfedezni a szórakoztatás mezején. Zenés mulatóhelyet — francia mintára — valamilyen színű macskáról illett elnevezni (Kék, Vörös, Tarka), s ehhez mért személyzetet illett foglalkoztatni. A Nagymező kétes hírű kávéházainak, a Helvetiának és a Frangais-nak a vezetősége viszont egy idő után megunta a szeparéztatást, és elegáns kávéházzá fejlesztette a záróra után is működő műintézeteket. Szerepüket a Csengery utcai Louvre vette át, ahol a súgópincér finoman figyelmeztette az urakat, melyik hölggyel érdemes szóba állniuk, mire a kiszemelt tüstént kiszállt szárazpáholyából, hogy szomjas vendége meghívhassa néhány maharadzsára (kamu piára), melynek árát a kacsintnő gondosan felírta, és a másnapi gázsihoz csatolta (mínusz közvetítői díj). Később az idegen hangzást is megelégelték, ezért a Frangais-t átnevezték Ausztriára (idővel Lengyel Intézet lett belőle). Nem messze tőlük viszont maradt a nevén a Japán és virágzott a jó nevű Kék Egér. Az urak stikavendégként továbbra is be-betértek ide, a Lizsében, a Zsardendöpariban még nagy hangjuk volt, amíg a számlát át nem nyújtották nekik, és bepalizottan bánatukban átvonultak egy jó orficseket nézni, mert már úgyis mindegy volt. Az orfi sajátossága, hogy egy füst alatt lehet enni, lenni, bámészkodni, a műsor alatt igazoltan ernyedni; Somossy bácsi, az alapító gondoskodott róla, hogy így legyen. Az Első Fővárosi Orpheum nézőterén legalább száz asztalnál ültek a különböző rangú, öltözékű és vérmérsékletű vendégek, de ugyanígy keveredtek benne a stílusok is: a XV. Lajos fényűző korát idéző berendezést a Monarchia építészei ter-