Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Háló nélkül

10 BUDAPEST Háló nélkül Horváth Júlia Borbála fdtú : Sebestyén László GABRIELLANAK AZ EGESZ ORSZAGBAN NEM TALALNAK csomómentes hálót, és a göcsörtöktől már kék-zöld a teste. Lentről ez nem látszik, a piros reflektorfény és a neccharisnya jól takar. De leginkább a vastaps gyógyítja a sebeket, estéról estére neki tapsol Kőbánya, Kispest, Érd és Budaörs (a nyári turnén meg majd a fél Balaton­part). Még kétezer-hatban is járja a vándorcirkusz Kül-Pest tereit. Vándorcirkuszcsaládban élni felér egy vérszerződéssel. Bár mindenki rokon, fenn, a magasban szigorúan munkatár­sak; vagy mégis inkább szülei és gyere­kei egymásnak? Ha a tiizes kés mellére­piil - mondják -, rosszabb, mintha a sa­ját húsukba vágna. Ha jól megy, a tagok többet kapnak, ha nem, akkor is ki kell tartani, hiába jön egy jobban fizető kül­földi ajánlat. Nem lehet cserbenhagyni a családot, menni kell tovább a következő külvárosi helyszínre. Gabriella most Kőbánya fölött szár­nyal. A nézőtéren örökös mászkálás, zsi­bongás, végre nem kell csöndesen egy helyben ülni. A gyerekek vattacukrot marcingolnak, az anyukák bosszankod­nak a ragacsos nadrágfoltok miatt. A ki­csik még nem értenek mindent, a na­gyoknak meg nincs idejük folyamatosan odafigyelni, örökös izgalom lent is, fent is. Gabriella a levegőben kitekeri magát, aztán belekeri magát, a férje dobfelsze­relés mögött ül, és néz a kupola tetejébe, mikor kell a poénra pörgetni. A férj ké­sőbb piros orrot ölt és trombitál, a máso­dik részben pedig kardszámot ad elő; a vándorcirkusz-családban mindenki több­funkciós. A jegyszedő a zsonglőrkellé­kes, az egyensúlyozó-mú'vész a konferan­szié („rendezkedő"), a késdobáló felesé­ge - ő az, aki állja - a cápárium gondo­zója, de kígyóbűvölő is egyben (eredeti­leg cipőfelsőrész-készítő— de közbeszólt a szerelem), a hüllők kamionjára pedig éjjel-nappal a kutya vigyáz. Gabriella szárnyalásához mintha szűkös lenne a sá­tor, de mosolyog: ide házasodott. Ezt a számot az egész világon rajta kí­vül csak egy orosz légtornász csinálja még: halászhálóba burkolva fölhúzzák a magasba (kapaszkodó, segédeszköz semmi), és mint valami hal, bukfencezik föl s alá, biztosítóháló nélkül. Olyan a spárgája (dehogy is a halnak!), mint az ar­tistaképzőben keveseknek: anyukája kis­lánykorában nyújtotta a combját, szertor­násznak szánta — de artista lett belőle. Gabriella az iskola végén megismer­kedett a Richter testvérek jóképű unoka­testvérével, és máris a vándorcirkuszban találta magát. A rokonság anyai ágon ak­tuális, a nagybácsi jelenleg a cirkuszi­gazgató, felesége a segítője (és a szünet­ben kukoricaárus is), a három fiú és az ő feleségeik a műsorszámok, és a saját gye­rekek fejében meg sem fordul, hogy ne a piros-sárga sátortető alatt cseperedje­nek. Bár volt olyan leszármazott, aki ko­rán elrideglilt a szakmától, néha udvari­asságból kijön a megfelelő városszélre megnézni, miből maradt ki. A legkisebb Richter most kétéves, de már a varánu­szokat noszogatja a terráriumban, a má­sik sem iskolás még, de olyan gyorsan hányja a cigánykereket, hogy még a nad­rágja sem tudja követni. Ez a normális. A vérbeli vándorcirkuszos esőben és

Next

/
Thumbnails
Contents