Budapest, 2006. (29. évfolyam)

1. szám január - Rácz Péter: Téglák és korok

BUDAPEST 21 Téglák és korok Rácz Péter Jó is volna, ha olyan régi szőtárgyűjtő volnék, akinek évtizedekre visszamenőleg megvannak a legfontosabb kézikönyvei. Mondjuk egy értelmező szótár számos kiadásban. Bárcsak meglennének, és akkor megnézhetném, hogy a 'tégla' szó vajon mióta rendelkezik azzal a csöppet sem épületes jelentéssel, hogy „beépült", és mint ilyen, besúgja társait. (Megnéztem és meglepődtem: a hétkötetes értelmező szótár nem sorolja fel a téglának ilyen jelentését!) Ma, amikor az ablakom alatt éppen az Angyal utca kap mai szóval mondva „díszburkolatot", a munkák során kikerült a földből jó néhány tégla is. Nem régiek, talán valamelyik kedvenc kábeltévés cég rakta le őket előírásszerűen a kábelei fölé, hogy megvédje a fekete kígyót valamelyik markológép éhes harapásától. Gyakran felszedték ugyanis a járda aszfaltburkolatát, majd alatta a betont az utóbbi években, hogy beletegyék azt, amit elfelejtettek korábban (vagy nem felejtették el, de előbb még nem voll rá pénzük). Kikerültek még — és főleg onnan — téglák a régi, lelakott házak bontásából is. Vajon lakott-e bennük olyan ember, akit beépítettek, beépült valahová, tégla volt? Biztosan. Miért is ne? Mindenféle emberek, mindenféle házak vannak. És mindenféle téglák is vannak. Sikerült róla meggyőződnöm a napokban, amikor a Liliom utca egyik felújított házában, a Mester utca és a Tompa utca közötti részen a kapualjban felfedeztem a kiírást: „Téglamúzeum működik a pincében." A tégláknak ezúttal nyilván a keményebb, szögletes változatát gondolták itt összegyűjteni és kiállítani. A házat magát régóta ismertem, egy asztalos és hangszerkészítő barátom lakott ott, Türk István. Bérelt műhelye az udvaron volt, egy hatalmas hodály, télen ki fűt hetetlen. Az első pillanatban látszott, hogy borászok használták, bár hordóknak, egyéb szerkezeteknek már nyoma sem volt. Az asztalos az utolsó bérlők egyike volt, akit kitessékeltek a házból. Am még mielőtt az új század követelményeinek megfelelően átszabták volna a láthatóan ipari célokra szolgáló épületet, tett még a ház egy vargabetűt — vissza a múltba. Szabó István rendezte itt A napfény íze című filmjének egyik jelenetét. Nem volt indokolatlan a hely kiválasztása. Az épület egyik borkereskedő felmenőjéé volt, neki állított emléket a helyszínnel. Az udvart teleszórták sárga virággal (egyet ma is őrzök belőle), lenyűgöző volt a valóságban is az arany ragyogás. A munka befejeztével csak ennyit mondott a rendező: „Jöhetnek, rombolhatnak!" Szerencsére nem sokat romboltak. A műhelynek helyet adott hátsó szárnyat, sajnos, végleg elbontották, és a másik hátranyúló emeletes szárnyból is levágtak. Pedig szép gangja volt. és minden ajtó-ablak áthidalását kiugró légla tette láthatóvá. Az utcai homlokzaton ez szerencsére megmaradt. Az iparos jelleg eltűnt, ami kár, hiszen divatja és keletje van most az effélének. Ma inkább irodaház benyomását kelti a Liliom utca 36., talán nincs is benne más. Csak a pincéjében a Téglamúzeum. Milyen egy téglamúzeum? Téglák tárlókban, léglatörténeti leírások kíséretében? Egyáltalán: mi érdekes egy téglában? A maiakban talán semmi, gépi sorozatgyártás termékei, és kétséges, hogy száz év múlva érdekesek lesznek-e. Ha és egyáltalán még tudni fogják, mi is a tégla, hiszen egyre kevesebbet használnak belőle. Hogy méretét, színét és anyagát tekintve többféle tégla volt régen, azt eddig is tudtam, falaztam is velük. Hogy rajtuk a jegy az, ami sokaságuk ellenére egyedivé teszi őket. néhány éve tudom. Ekkor és ezért hoztam el egy 1897-es évszámmal ellátott darabot a balatonfüredi Fordítóház átépítésekor. Most a konyhában őrzöm. (A szegény rokont, a vályogtéglát most csak egy zárójeles megjegyzésben említem. Gyerekkoromban a tájba lassan visszasimuló gödrök mutatták, hol űzték a vályogvetés mesterségét a békési határban a cigányok.) Talán mindenki ismeri Budapesten a leggyakoribb bélyeget: a keresztben egymásra helyezett kettős kalapácsot. Ezt a téglát a külső Bécsi úton gyártották 1940-ig. Óbuda és a Bécsi út — nyilván a kedvező talaj és a fővárostól való ideális távolság miatt - alkalmas volt téglagyárnak, mint ahogy Kőbánya, Gödöllő, Pilismarót ugyancsak helyet adott ezeknek a telepeknek, égbe nyúló kéményeikkel együtt. A Külső Bécsi úton éppen ezekben az évtizedekben gyógyul be egy hegyoldal sebe, miközben lassan eltűnnek a nagy szárítóépületek meg a kémények. Ötven vagy száz év múlva itt felkapott elővárosi település lehet, és téglagyári műszavakról nevezik el az utcákat. A 18. századi téglák jegye még gyakran egy szépen formált. írott nagybetű volt, mint a gödöllői Grassalkovich család GK-ja vagy GNP jele. Az írott Istv. jegy a pilismaróti István téglagyáré. Van kilencágú koronával rendelkező, nyilván főúri tulajdonú téglagyár, a l'HILIP felirat pedig Coburg Fülöp herceg téglagyárat birtokló leszármazottjától származik. Teljesen egyedi az a század eleji tégla, amelynek a frissen belenyomott jegyét még a száradás és égetés előtt egy kutya lábnyoma írta felül. A véletlenből (amelyet talán fel sem fedeztek a gyártók és az építők) nem lehetett így évtizedek során hírnevet szerző „kutyalábas" tégla, amely bejárhatta volna akár az egész Monarchiát. Kár. Nekem inkább szitakötőt juttat eszembe, bár a gyűjtők „japán betűsnek" nevezik az álló T és a rajta vízszintesen fekvő K betűk együttesét, amely az igazi nagy építkezési csúcsidőben, a 19. század végén készült. Neuschloss Elek hatágú csillagot használt jegynek. Rosenthal Samu szép monogram-