Budapest, 2006. (29. évfolyam)

1. szám január - Buza Péter: Európába tart a Szabad Nép

BUDAPEST 16 1953 és 1961 között építésügyi miniszterhelyettes, ezt megelőzően az Iparterv igazgatója. Kossuth-díjas is, később, négy évtizeden át a Magyar Építőipar szerkesztője. Ismert még egy középülete Budapesten: ő tervezte a népligeti Planetáriumot. A domborműnek a homlokzaton megint csak van története. Elpusztításával kezdődik a ház most véget ért lerombolása. Sima márványlapokra cseréltette az új igazgató, aki Antall József miniszterelnöksége idején együtt igazgathatta a Lapkiadó és a Hírlapkiadó Vállalat ügyeit, amelyeket állami kiadóként vont össze és adott egy megbízható kézbe a kormányfő annak idején, az 1990-es évek legelején. Horti József - akin bizonyosan nem lehetett volna számon kérni a jártasságot az efféle műalkotások kezelését és e tárgyban a higgadt és értő mérlegelést, minthogy a természettudományok körében ismerős lapszerkesztő alapképzettségét tekintve halbiológus — nem sokat habozott, hogy leveresse ezt a rendszerváltás szelleméhez stílusában-tartalmában a legkevésbé sem illeszkedő kompozíciót hivataláról. A dombormű - vitathatatlanul szocreál — 1950-ben került fel a homlokzatra. A két alkotó közül az egyik különösen ismerős: Mikus Sándornak hívják. Éppen akkor dolgozott a Sztálin-szobron is. Kerényi Jenő a társa ebben a házdíszítő munkában, akiró'l azt írja egy ugyanebben az évben született kiadvány (Uj magyar képzőművészet), hogy szerencsére végre megtalálta az igaz utat: „Újabb műveit már a test természetes arányainak és egyensúlyának igazsága jellemzi. Egyre inkább felismeri, hogy az igazi művészi hatás a valóságos arányok szépségében rejlik." Az ember tulajdonképpen zavarban van, ha rendet próbál rakni a saját véleményének interpretálása közben: mihez is tartsa magát a szentenciát illetően. De azt azért, gondolom, sokan gondolják velem együtt: nem szerencsés dolog, hogy a török idők óta sajátja az itt élő s várost építő-romboló közösségnek a neofita buzgalom. Amely goromba gesztusokkal egész fejezeteket töröl ki a közös történelemből, holott még a neofiták nézőpontjából is több haszna volna, ha érintetlenül hagynák egy-egy korszak épített, szobrokban megörökített lenyomatát, a város arcvonásait. Ha nem vennék üldözőbe a Népstadion — bocsánat: Puskás Eerenc stadion — fantasztikus és szó szerint páratlan szoborgalériáját, nem akarnák eltakarni az egykori legfőbb pártszékház hatalmas pannóját vagy — nem verik le a Hírlapkiadó homlokzatáról Mikus—Kerényi kompozícióját. Most talán elvihetnénk legalább egy múzeumba. Igaz, a múzeum tiltakozna: nincs helye raktározni. írtunk itt, a Budapestben ennek a háznak egy másik kivételes attrakciójáról: karikatúrafaláról. Még a bontás előtt sikerült az épületből kimenteni. De nem kell senkinek. Befejezzük, ahogy kezdtük. Hatalmas gödör tátong a Szabad Nép-székház, száznál is több év számos szerkesztősége otthonának helyén. Újsághírekből tudjuk, az állam nyolcszázmillió forintot inkasszált a három lelekért, a befektető harmincezer négyzetméteres alapterülettel építi itt fel luxusszállóját és irodaházát 2007-re. Europeum lesz a neve. Talán túlzás. Európában egy rendes szálloda ötszáz éve hotel egyazon házban, s ma is tanulnak az épületben, amelyet Shakespeare korában építettek -iskolának. Nekünk meg, akiket egyáltalán érdekel, hogy mi történik a várossal, itt, az immár hivatalos Európának ebben a városában, marad a morgás joga. Meg a keserű szájíz. A relief makettje Lux lászló lakásán fotó: Sebestyén László A Függetlenség portálja és irodája a harmincas évek végén