Budapest, 2006. (29. évfolyam)

4. szám április - Buza Péter: Az epreskerti kálvária

24 BUDAPEST tására rábírni, nem kis részben éppen annak köszönhető, hogy világossá tettük: értelme van a közönség s a közösség számára is az áldozatnak. Hiszen nem halott dísz a díszes ház, de olyan lehetőséget teremt a működtetése, ami eddig hiányzott, s haszonnal jár a közösség számára, hogy immár rendelkezésre áll. Akik erről így gondolkodtunk, jól tudtuk azt is, hogy egy műemlék épület bármilyen igényes rendbetétele csak félmunka. Ha nem lesz szem előtt, úgy használódik el majd idővel, hogy észre sem veszi a város, a folyamatos figyelemtől megfosztva, magára hagyva az folytatódik. ami eddig igencsak hosszú történetében mindig: harminc-ötven évenként nagy áldozatokkal i'ijra és újra mindent elölről kell kezdeni. Ha ugyan lesz még esély ebbe a munkába ismét belefogni. Pesten az első volt Lapunk olvasóit, idáig érve a történtek előadásában, a BUDAPEST 2004. évi második, áprilisi számának fellapozására biztatom, ha a kálvária históriai kálváriájának a részleteire kíváncsiak: részletesen összefoglalta ott A város első kálváriája című írásában Riloók Pál. Itt ezúttal valóban csak egy-két mozzanatra utalok, amelyek megalapozták és meghatározták az újratervezés, az újraépítés, a rekonstrukció, a restaurálás lépéseit. Ezek összefoglalásakor sem a saját szövegemmel érvelek, az avatásra ugyanis kiadvány készül a történésekről, s abban Albert Tamás tervező és Szomolányi Péter, a vezető restaurátor adnak számot munkájukról és meggondolásaikról; ebből a füzetből merítettem a magam áttekintésének elemeit. Az egykori pesti belvárosi, majd józsefvárosi templomhoz tartozó objektumot Stróbl Alajos szobrászművész kezdeményezésére kövenként vitték át 1893-ban a mai helyére, a Terézvárosba, a Bajza utca 41. szám alá, az úgynevezett Epreskertbe. A józsefvárosi építmény legkorábbi változata feltehetően igen egyszerű lehetett. Megépítésének időpontját Révhelyi Elemér kutatásai nyomán 1724 és 1732 közé tehetjük. Weiss Anna budai polgárasszony kérésére, a tőle kapott pénzből, Schwartz Anna Mária állíttatta fel az elsőváltozatát. Néhány évvel később az utóbbi asszonyság súlyos bűnbe eseti: megölte a férjét, életfogytiglani börtönre ítélték. A gazdag és vallásos asszonyt kívánságára a pálosok kolostorába zárták. Itt határozta el, hogy jelentős vagyonából vezeklésül egy nagyobb és szebb kálváriát log építtetni annál, mint amilyen már áll Pestnek ezen a régi terén. A munkát azonban csak jóval az asszony halála után, 1746-ban kezdték meg. A városi tanácsnak 1747-ben mutatták be terveket, az építkezés 1749 tavaszán fejeződött be. Sajnos egyetlen eddig ismert forrás sem említi a mű tervezőjének a nevét. a kutatás Mayerhojfer Andrásban véli valószínűsíteni személyét. A teljesen kész építmény első leírását az éppen kétszázötven éve, 1756-ban megtartott egyházlátogatás jegyzőkönyve rögzíti. 1786-ban II. József rendelkezése nyomán bezárták, s a hozzá tartozó remetelakot a város használatába adták. Annak ellenére azonban, hogy nem maradhatott hivatalos helye a vallásos áhítatnak, a nép évről évre nagy számban gyűlt össze körülötte ünnepi alkalmakkor. A szent hely aztán 1806-ban az érseki helynök jóváhagyásával ismét megnyílt a hívek előtt. Még 1846-ból is arról tudósít egy abban az évben kelt forrás, az újabb vizitáció, hogy változatlanul nagy népszerűségnek örvend, de későbbről már nem maradt fenn dokumentum a használatáról, s úgy látszik, az 1870-es évek végére már elhagyott hely, magára hagyott épület. 1889-ben hozzá is járult Budapest közgyűlése a középítési bizottmány és a tanács azon javaslatához, hogy — lebontsák. Aztán, mert a város malmai akkor is lassan őröltek, 1893-ban új döntést hozhattak — szerencsére —. hogy tudniillik a szobrászatilag (is) értékes építményt átengedik az ekkortájt szerveződő szobrásziskolának, elvilelik az epreskerti művésztelepre, Stróbl Alajos mesteriskolájába. A növényzet már röviddel az áthelyezés után erősen benőtte az épületet. A karbantartás — az Epreskert aranykora lejárván - régóta kampányszerű beavatkozásokkal egyenlő, emiatt sokat romlott az építmény állapota. Budapest 1944—45-ös ostromakor jelentős károk érték, és évtizedekig romosán állt. A háború utáni elhanyagoltság súlyos következményeket vont maga után. A meglazult boltozatok beomlottak, az építmény állapota életveszélyessé váll. Nyilván ez indította a Fővárosi Műemlék-felügyelőséget 1963-ban arra. hogy a Budapesti Városépítő és Tervező Vállalatnál megrendelje a kálvária helyreállítási terveit.