Budapest, 2006. (29. évfolyam)

4. szám április - Alexander Brodyval Zeke Gyula beszélgetett: „Serclit a Bródy úrnak, mert ő azt szereti!”

hidat esténként betolják az alagútba. Hát ezt nekünk is mondogatta a kisasszony, de én látni is akartam. Fönn lakiunk a Sarolta utcában, a Rózsadombon, és a szobám erkélyéről az egész Budapestet látni lehetett. Éjszaka fölkeltem, hogy megnézzem, tolják-e már, benn van-e már a híd. Soha nem tudtam elkapni a megfelelő pillanatot. Ez nagyon dühített. de mindig saját magamat hibáztattam. Kérdeztem reggel, hogy mi voll, és miért nem láttam semmit, de csak azt mondták, hogy biztosan rosszkor néztem. Azután föladtam az egészei mondván, ez nekem nem sikerült. A másik teraszélmény nem szép. Onnan néztem, hogyan ég Csepel a szövetségesek első bombatámadása nyomán. Apokaliptikus kép volt, soha nem felejtem el. Nyilván a Weiss Manfréd Műveket bombázták. - Még valami, pillanatképek? — Igen. Korcsolyázunk a húgommal, ZsófivA a Marczibányi tér mellett. Arról is van képem, voll olt egy korcsolyapálya, már be van építve. Azután: kis park a Bimbó út kanyarulatában, az még megvan, látom, amikor vezetünk fölfelé. Oda jártunk a kisasszonnyal sétálni. Hajmássy Miklósnak, édesanyám barátnője férjének a sportkocsija, egy Adler Cabriolet. Ez az Adler volt annak idején a színészek autója; ezt onnan tudom, hogy Hulla Elmának is az voll. Miklós az ölébe vett, és én vezettem. Utána onnan a Lukácsba költöztünk egy időre, mikor építették a villái. Ülünk kint. a szálloda teraszán, és odajön egy német úr, hogy milyen szépek ezek a gyerekek, készíthetne-e róluk egy képet. Elővett egy kamerát, Minox, harminc évvel később nekem is lelt egy ilyen gépem, és lefényképezett bennünket. Német lurista 1939-ben. Az Áldás utcai iskolába jártam, oda, a Kos Káro/y-épületbe, a Szeinlőhegy iil sarkán. Amikor visszajöttem, csináltak velem egy tévéfilmet, odavittek, és kérdezték, mire emlékszem. Hát vagy hatvan év ulán csak az tíínl lel, hogy jé. milyen alacsonyan van a kilincs a kapun; mert nekem akkor nagyon magasan volt. I)e arra már nem emlékeztem, hogy melyik volt a termünk, csak a lépcsőházra meg a vécére. Voll az a már említett svájci kisasszonyunk, aki a cseresznyéi úgy ette, mert féli a kukactól és eléggé rövidlátó is volt. hogy fölvett minden egyes szemet, és megnézte, van-e benne kukucsi. így mondta a kukacot, kukucsi, ez volt a mi mulatságunk, nem BUDAPEST 13 is hallotta, hogy ezzel azt is mondja: kukucs, hát ez nekünk nagyon tetszett. Egyszer a házmesterünk, a Csopaki, aki a sofőrünk is voll, fölborította a Mercedest a Szemlőhegy úti kanyarban, benne ült az anyám is, de nem lelt semmi baja. És még valami, már az ostrom idejéből: odaadtam az órámat egy orosz katonának, hogy ne vigyék el a Zsófit krumplit hámozni. És nem vitték el — Ott voltál Hunyady Sándor temetésén kilencévesen, mire emlékszel? — Az benne is van a Honvágyban, meg az Árnyék a napsülésben előszavában is megírtam. Én addig nem voltam soha temetésen, a húgomat például még nem hozták el, nagy megtiszteltetés volt ez akkor nekem. Emlékszem, hogy apámnak és a testvéreinek és mindenkinek könny volt a szemében, és amikor engedték le a koporsót, és megszólalt a megafon a temetővel szomszédos ügetőn, hogy „Fogatok a helyükre, starthoz, starthoz!". apám elkezdett mosolyogni. Ezt Ignácz Rózsa és mások is megírták, kissé máskénl, hál én így emlékszem. - Beszélj még, kérlek, a Hunyady Sándorral kapcsolatos élményeidróí! - Hát nézd, a Sándorka - a családban így hívta mindenki, mert nagyapa volt a Sándor—, szóval őimádta a gyerekeket, de nem úgy voll velünk, ahogyan a felnőnek az ilyen korú gyerekekkel szoktak. Én Szép ErnővéI a földön játszottam, és megkérdeztem, emlékszem, az apámal, hogy mii csinál ez a bácsi. „Költő" — mondta apám. „Az mi?" - kérdeztem tovább, mert nem ludtam, mii jelent, azt a szót még nem ismertem. Na, ő játszott velünk úgy, gyerek módra, de a Sándorka nem, ő felnőttnek vett bennünket, és úgy beszéli velünk, mini egyenrangú féllel. Ez nem mindennapi élmény egy gyerek számára, erre emlékszik. Az a kép, amit láttál, a Tulipán utcában van még. És ez akkor lehetett, amikor ő Amerikából visszajött, 1941-ben talán. Járt hozzánk hétvégén ebédre, egyébként is sokan jártak hozzánk, háromféle társaság, rendszeresen. Az írók és a színészek, azután az arisztokraták, és végül az anyám festő barátai, akiket apám piszkos körműeknek nevezett, olyanok, mint a Czóbel, a Modok Mária, a Kmetty, az Egry, meg a Diener-Dénes Rudolf. Szóval jött a Sándorka is mindig, de én inkább azt szerettem, amikor egymagában volt oil. mert akkor nekünk több Sándorka jutott. Érdekes és fontos még, hogy a szivarozást akkor sem hagyta abba, a-A mesélő édesanyja ..Sándorkát" és Zsófiát fényképezi mikor az ölébe vett minket, és beszélgetett velünk, történeteket mesélt. Ezeknek a nagy részére persze nem emlékszem, de az egésznek a tónusa, a melegsége mélyen bennem maradt. - Édesapád, Bródy János, Bródy Sándor negyedik fia, a hazai lósport jeles szakértője és egyik vezető személyisége volt. Milyen volt a viszonyotok, mire emlékszel ebből az időből? — A legmegrendítőbb emlékem Teleki Pál öngyilkossága. Akkor láttam apámat először sírni, s pontosan éreztem, hogy itt valami nagyon rossz történik, valami jelentős dolog apám életében és az ország életében is. Nem hiszem különben. hogy ó' Teleki Páll közelebbről ismerte volna, nem erről volt szó, de sírt. A másik, az már mókásabb; amikor az inas a kertben elkapott, a Zsófit és engem, és jelentette apámnak, hogy cigarettáztunk. Apám maga elé rendelt bennünket, és azt mondja, mert a szüleink mindig magáztak bennünket, és mi is őket, azt mondja: „Maga cigarettázott a kertben?" „Igen." „Es maga?", fordult Zsófihoz. „Igen." „És maga most hány éves?", kérdezte. En mondtam, hogy ti-Alexander Brody: babakocsiban