Budapest, 2006. (29. évfolyam)

4. szám április - Alexander Brodyval Zeke Gyula beszélgetett: „Serclit a Bródy úrnak, mert ő azt szereti!”

14 BUDAPEST Bródy János Sándor fiával a Sarolta utcában zenegy, és, ugye, kilenc volt a kishúgom. Azt mondja: „Hát maguk most már ne kint cigarettázzanak titokban, maguk bent is cigarettázhatnak nyugodtan a vasárnapi ebéd ulán, ha akarnak." Adott ott egy szál cigit a Zsófinak meg nekem, és el kelleti szívnunk. Szegény három napig olyan beteg volt, hogy nem tudott iskolába járni. Ein tudtam, de egy éleire megutáltam a cigarettát, azóta se gyújtottam rá soha. Csak szivarozom. Azután ana is emlékszem, hogy egyszer durva voltam az inassal, és az apám eró'sen leintett. „Ha maga durváskodni akar, velem durváskodjon", mondta. Vagy: kapaszkodtam a biciklimen ülve a ll-es autóbusz fogantyújába, úgy húzattam föl magam a Rózsadombra, amint jöttem haza az Árpádból, mert gimnáziumba oda kezdtem járni. Ez ugye úgv kellemesebb volt, de pechemre mögöttünk jött a Csopaki a kocsival, és apa üli benne. Én nem vettem észre, ő meg nem szólt, csak amikor hazaértünk. Annyit mondott csak, hogy ezt meg ne lássa soha az életbe', és elment, és otthagyott. A Vérhalom téren meg egyszer az új olasz versenybiciklimet cseréltem el három üveg málnaszörpért. „Maga itthon nem kap elég málnaszörpöt?", kérdezte akkor apám. „Rendben van, maga többet nem kap biciklit tőlem." Megcsóválta a fejét, és hozzátette még: „Magából se lesz soha üzletember!" — Igaza lett? — Szerintem igen; mások szerint nem annyira, de én azt hiszem, igen. Igaz, húszezer embert vezettem a vállalatomban, de nem gondolom magamat üzletembernek igazából. — A nyelveid a gyerekkorból vannak? — Nagyrészt igen, említettem, hogy volt az a svájci kisasszony, vele kezdődött, német, francia, angol, azután olasz, és hát a kínai volt a fő tárgyam az egyetemen. — A háború utáni évekből már körvonalazottabb, tagoltabb emlékeid lehetnek. Mi folytatódott, mi kezdődött akkor az életedben ? — Azt mondhatom, hogy a család mozgalmas társadalmi, társasági élete szinte töretlenül folytatódott egészen addig, amíg 1948-ra világossá nem lett, hogy el kell menni innen. A koalíciós években még sokan jártak hozzánk, és a város is újra élni kezdett. Volt az apámnak például egy barátja, a Festetich Nuci, a Festetich Ernő. akié a Kék Duna étterem volt, az Operával szemben. Na ott iil a papa a Pólya Gogóxal, aki egy gyönyörű nő volt, a Pólya Tibornak a lánya, aki késsőbb kiment Franciaországba, és a Hermesnek lett a divattervezője, ott ülnek a Nuci vendéglőjében, és apámhoz odajönnek, hogy telefonja van. Akkor a Nuci azt mondja a Gogónak: „Miért ül kegyed egy ilyen öreg, házas pasival, mint a Bródy, miért nem velem ül?" Viszszajön a papa, és a Gogó elmeséli a dolgot neki. Odahívja a papa a Nucit, és azt mondja: „A Gundel ilyet nem csinál." Na ilyen történetek maradtak a fejemben. Vagy egy másik a Nuci édesapjáról, a Festetich Sándorról, aki nyilas gróf volt. letartóztatták, és üli a Markó utcában. Na, lefogták a Nucil is valami valutaügy miatt, és megy a börtönbe' és látja, hogy az apja, aki híres buzi volt, ezt mindenki tudta, ott iil egy fiatalemberrel bent a cellában. Szóval bemegy a Nuci, és ahogy elsétál az apja cellája előtt, és látja, odaszól neki: „Jó napot! Látom, jól érzi magát!" Ilyen történetek keringtek, ilyeneket hallott az ember állandóan. - Presszós vagy kávéházas emlékeid vannak-e? — Anyámék a József nádor téri Anna presszóba jártak; az ma már nincs meg. Apám viszont a Vörösmarty téri Flórisba, ami cukrászda, kávéház és étterem is volt. Hetenként egyszer vele ebédelhettem ott, az különös megtiszteltetés volt nekem. Amikor felértem az emeletre, apám felállt az asztaltól, és úgy fogadott, mintha üzletfele lennék, olyan, mint akikkel a bél többi napján ebédelt. Ez nagyon imponált nekem, mélyen meghajoltam. Akkor azt mondja: „Hogy van, doktor úr? Mi történt az iskolában?" Részletesen beszámoltam a heti eseményekről, és azután kérdezhettem bármit, apám komolyan és részletesen válaszolt. Mondom, magáztuk egymást, ám azóla sem volt olyan meghitt beszélgetésem senkivel, mint annak idején vele. Na a Flórisnak a Karcsi volt a főpincére. Magas, elegáns úr, ahogyan az ember egy huszártisztet elképzel. Jó modorú, de sosem közvetlenkedő, mindenestül ura a mesterségének. Amikor látta, hogy az első szavak elhangzottak közlem és az apám közt, odalépett az asztalunkhoz, amely az ablaknál állt, és a Vörösmartyszoborra nézett, és vigyázva letelt egy serclit a tányéromra a vaj mellé. „Ma rákot! krumplit készílettiink — közölte bizalmasan. — Vagy inkább rácpontyra van kedve a fiatal úrnak?" Mindenkiről tudta, mit szeret, mit eszik és iszik, nekem mégis úgy tűnt, hogy különleges elbánásban van részem, a Flóris az én éttermem, és Karcsi az én pincérem. Ma azl hiszem, minden vendége ezt érezhette. Elkerültem azután itthonról 1948-ban, s jó húsz évbe telt, mire újra hazajutottam. A Flóris már sehol, vénasszonyok nyara volt, amikor betévedtem a várban a régi Országház vendéglőbe. Sütött a nap, az udvaron telepedtem le a barátaimmal. Kopaszodtam már, nemigen hasonlítottam a gyermekkori magamra. Egyszerre csak ismerős hang ütötte meg a fülemet: „Serclii a Bródy úrnak, mert ő azt szereti!" — szólt oda Karcsi a pikolónak. Ott állt mögöttem a főpincérek főpincére, nagyobb úr minden vendégénél, akit valaha kiszolgált. Budapest más város volt már, de ő semmit sem változott.