Budapest, 2006. (29. évfolyam)

4. szám április - Fejérdy Tamás: És mi mikorra jutunk idáig?

BUDAPEST 3 mintának, a többit pedig „új, nagyobb értékel teremtve" cseréljük le. Történeti várost, annak anyagiasnlt. s még inkább szellemi értékeit telkenkéntingatlanon ként nem lehet megőrizni, rehabilitálni. Átfogó, az együttes elemeit külön-külön is fontosnak tartó, de szigorúan egyetlen egységei alkotó egészként kezelő megközelítésre van szükség ahhoz, hogy történeti városrész felújítva, rehabilitálva is önmaga tudjon maradni. A nápolyi példa — és a konferencián ismertetett elemzések többsége - azt bizonyítja. hogy elengedhetetlenül szükséges fellétel az elmélyült értékvizsgálatokon, kutatásokon és elemezéseken alapuló előkészítés, hiszen pontos diagnózis nélkül nem lehet sikeres terápiát kidolgozni. Ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. Még az előkészítő tanulmányok alapján meghatározott rehabilitációs teendők rögzítése sem hozza el a megoldást: a konkrét megvalósítás eredményességéhez az kell. hogy egységes szervezésben — még jobb, ha a tulajdonosokat. fejlesztőket, és nem utolsósorban az önkormányzatokat és helyi közösségeket is maga mögött tudó célszervezet vezetésével — folyik a megvalósítás. Másként alig egyenlíthető ki a történeti városszövetben mindenhol meglévő „esélyegyenlőtlenség", amely az egyes épületek eltérő adottságaiból és az azokra építhető, szintén eltérő fejlesztési lehetőségekből következnek. Igaz, az egy közös szervezet irányításával megvalósuló rehabilitációhoz szükség van arra, hogy a szereplők a saját érdekeik mellett (ami természetesen az örökségi értékre leginkább összpontosító programoknak is motorja marad) létezőnek fogadják el a történeti városban megtestesülő közösségi érdek létezését, létjogosultságát is. Hosszú távra szól A konferencián bemutatott városrehabilitációs esettanulmányok jól és meggyőzően igazolják azt a szakmai körökben egyáltalán nem új felismerést, hogy az ilyen programok akkor szolgálják valóban az értékek megóvását, újra „lielyzetbe-hozását", ha nem rövid távú célokat, még kevésbé azonnali és nagy jövedelmezőséget tűznek ki célul. A történeti közeg, amely nem egyik napról a másikra lett az, ami (ez még a budapestihez hasonlóan viszonylag rövid periódusban létrejött, ezért meglehetősen homogén örökség esetén sem állítható), valóban nehezebb lerep, mint a zöldmezős beruházás, fejlesztés. Ugyanakkor olyan minőségi többleteket képes nyújtani, illetve befogadni, amely más környezetben nem lehetséges. Arról van szó. hogy a sajátos történeti városi közegre sajátos paramétereket kell alkalmazni, nemcsak az értékvédelem magától értődőén egyedi vonatkozásaiban, hanem az azt szolgáló, de befektetésként is jól megalapozott rehabilitációs fejlesztések megtervezésénél, jövedelmezőségük kiszámításánál is. Azt is érdemes számításba venni, hogy történeti város soha sincs „készen", azaz olyan helyzetben, állapotban, amelyei változatlanul meglehetne, vagy meg kellene őrizni. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy mindegy, milyen irányban alakul, azt pedig még kevésbé, hogy ellogadható volna valamiféle — átmenti időre/helyzetre szóló — ideiglenes megoldás. Az ilyen típusú beavatkozások - a kinyilatkoztatott szándékkal ellentétben - általában hosszasan fennmaradnak, kibontások esetén maradandó sebet ejtve, ideiglenes építmények emelése esetén bántó kinövéseket alkotva a történeti városszövetben. A realitás talaján maradva Visszatérve a nápolyi városszövet-rehabilitációs programra, nagy értékének és fontos tanulságának tartom, hogy egyszerre átfogó és ambiciózus az előkészítésben és a távlatos célok kitűzésében, ugyanakkor józan realizmus jellemzi a program megvalósításában. Lellárt készítetlek az összességében meglehetősen nagy kiterjedésű délolasz város rehabilitációs beavatkozást igénylő területeiről. Megnyerő (és Budapest számára példát átló) vonása e tekintetben a programnak, hogy ebbe azoknak az egykor önálló településeknek történeti központjait is belevonták, amelyek ma már kerületeivé, külvárosaivá váltak nagy-Nápolynak. A program lépésről-lépésre halad. Elsőként az úgynevezett Bassi rehabilitációját vették munkába. A meglehetősen leromlott műszaki állagú (természetesen így is lenyűgöző!) belvárosi részeken az épületek „mély fekvésű" részeiről, földszinti (utcai és udvari) tereiről van szó, amelyek lakás céljára — bár ma többnyire arra használják — alkalmatlanok, ezért kereskedelmi-turisztikai hasznosításra programozott felújításuk lett a rehabilitáció funkcionális célja, összekapcsolva a közterek felé tekintő homlokzatok, szerkezetek (köztük a tetők) teljes körű felújításával. Ennek során eltávolítják az oda nem illő későbbi ragadványokat, kiegészítik az elveszett, megcsonkult történeti elemeket. Mindehhez kapcsolódóan, a nagyon fontos infrastrukturális felújításokat követően, megújulnak a közterek — burkolatok, szökőkutak és egyéb tér- és utcabútorok - is. Ez a célkitűzés első hallásra-látásra kevésnek, esetleg akár veszélyforrásnak is volna mondható, hiszen az épületek egészét, azok belső felújítását nem tartalmazza: felemás helyzetet hoz létre. Az eddigi tapasztalat viszont azt mutatja, hogy az első lépések, a feljavított (külső) környezet húzza maga után a további lépéseket, az életképes vállalkozások kihatnak az épületek tulajdonosaira, a lakókra, és, ami minden örökséggel kapcsolatos ügyben a legfontosabb, felerősítik a programban résztvevők közösségi összetartozását. Ki fizeti a révészt? Egyáltalán nem közömbös, hanem a városszövet-rehabilitációs program lényegéhez tartozik, hogy azt milyen finanszírozási feltételekkel tudják megvalósítani. Elsődleges tanulság —ami persze sem nem új, sem nem meglepő — hogy közösségi tehervállalás, azaz vissza nem térítendő támogatás biztosítása nélkül a dolog bizony nem megy. A SÍ HEIN A projekt egyik pillére éppen az, hogy a feltételeiket elfogadó partnerek harminc százalék támogatást kapnak, a város, a régió, és a megye (provincia) állal együttesen (eddig már 62,5 millió eurónyi) biztosított forrásból, amelynek felhasználása éppen a SÍ RENA szervezet kiemelt feladata. Olyan támogatásról van szó, amellyel előre lehet számolni, mégpedig az akcióterületen álló minden épület esetében — tehát nemcsak az egyedileg védett műemlékeknél. Működési jellegzetességek, adatok, számok A program indítása előtti helyzetkép: a nápolyi épületek többsége régi - harmincöt százalékuk 1945 előtt épült - és elhanyagolt, rossz állapotú. Az akcióterületeken található tízezer objektum a célzott felmérés eredménye szerint nyolcvan százalékban magánlakásokat tartal-