Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Debreczeni-Droppán Béla: A forradalom kertje

BUDAPEST 11 szédet tehát mondott Petőfi, de a Nemzeti dall a legendával ellentétben ez alkalommal nem szavalta el. Érdekes viszont idézni naplójából, hogyan látta ő „felülről" ezt a forradalmi eseményt: „A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszékfelülről a sokaság." A gyűlés jelentőségét az adta, hogy a tömeg ekkor határozta el, hogy a városházához vonul. Bizottságot is választott, hogy a pesti tanácsot felszólítsa a 12 pont elfogadására, majd a márciusi ifjakkal az élen meg is indult a városháza felé. Ezekben a forró hónapokban a körülkerített tér számos más, feljegyzésre érdemes történés helyszíne is voll. Mátray Gábor, a múzeumi könyvtár későbbi igazgatója így írt erről: „Ott tárták csaknem naponkint hadgyakorlataikat a nemzetőrök; annak s névszerint az épület homlokzata előtti pompás lépcső s oszlopzat körét használták föl népgyűlések s több más, többnyire zajjal kisért czélokra." A bejárati kaput 1848. március 16 -tói nemzetőrök őrizték, de a korábban meglévő katonai őrszolgálat is megmaradt (őrház a múzeum mögött, a későbbi kertészház helyén állt), s hamarosan egyegy magyar címeres őrbódé került a múzeum homlokzatának két szegletére. 1849 májusában, amikor Heinrich Hentzi Pestet bombázta, a Nemzeti Múzeum is kapott egy lövedéket. A homlokzat előtt robbant fel, de csak az ablakokban tett kárt. Július 11-én az utolsó népfelkelő csapatok innen indultak el Arad felé. Az osztrákok bevonulása után katonai társzekerek lepték el a későbbi kertet. A múzeum falainál hamarosan kivégzésekre is sor került: két szabadságharcost lőttek itt agyon. Göröngyös út az első faültetésig A múzeumkert létesítésének ügye az 1850-es évek elején lendületet kapott, igazi nemzeti üggyé vált. kubinyi Ágoston igazgató már az első békeévben, 1850-ben szorgalmazta a sétány kiépítését. A szükséges összeg előteremtése nem ment könnyen: az állam anyagi támogatás helyett lakbéradót vetett ki az intézményre. Ebben a nehéz helyzetben egy Marschau József nevű vállalkozó 1849 végén azzal az ajánlattal kereste meg a múzeumot, hogy 300 000 forint lökével kétemeletes üzletházat épít a telken „ipari és élelmicikkek számára". Ez az épület 19 méter távolságra közelítette volna meg a múzeumét, három oldalról teljesen elzárva az oldalfalakat. A bevételből a befektető 8000 forintot ajánlott fel a járandóságuktól is megfosztott múzeumi tisztviselőknek, de az igazgató szerencsére így sem fogadta el az ajánlatot. Nem volt más út: az építéshez szükséges pénzt társadalmi összefogással, adományokból kellett összegyűjteni. De a támogatások forintjai lassan csordogáltak, ezért Kubinyi 1851 végén kérvényt nyújtott be a Helytartótanácshoz, melyben kérelmezte, hogy a parkosítás javára a múzeum dísztermében hangversenyeket rendezhessen. Az első kerti hangversenyt 1852. március 24-én meg is tartották. 1853-ban Erkel Ferenc vezényletével egy ilyen koncerten mutatkozott be a Filharmóniai Társaság zenekara. Mivel azonban a hangversenyek jövedelme sem volt elegendő a munkálatok megindítására, az igazgató saját felelősségére gyűjtőíveket kezdett köröztetni. Ez a kísérlete végül eredményesnek bizonyult, az összegyűlt jelentős summát 1852-től egy tekintélyes pesti polgárokból álló bizottság kezelte. Ebből a kerti alapból épült fel (még 1852-ben) a múzeum mögött a Wagner János által tervezett, ma is álló kertészház, majd a következő év tavaszára Petz Armin, az Orczy-kert főkertésze elkészítette a kert (angolparkos) tervét, amelyet az intézmény vezetése 1853. május 30-án nyújtott be jóváhagyásra. A jóváhagyás hamar megérkezett, ám a kertészeti munkák megkezdése egyre csak csúszott. A sajtó mindvégig élénk figyelemmel kísérte az ügyet, s ahogy telt az idő, egyre élesebb kritikával illette a tempót. A Hölgyfutár egyik 1854-es számában olvashatjuk: „Bizon rég várunk már azután a muzeumi sétány után; de hiába! a türelem — sétányt bizon még sem terem. " A lap egy másik számában az újságíró vitriolos tollal így ecseteli a helyzetet: ,„4 muzeum terén már erősen — labdáznak a gyerekek; olvasóink bizonyára azt várták, hogy a «már erősen» után: «készül a sétány» következik, ebből azonban semmi sincs..." A sétánnyá alakítás 1855 tavaszán sem kezdődött meg, és amikor szeptemberben elterjedt a hír (már nem először), hogy a múzeum körüli terület beültetése küszöbön áll, a Budapesti Visszhang ironikusan megjegyezte: „Tamás nagy hirre kapott, hogy egyszer nem hitt; de még nagyobbra tehetne szert, ha ezt meg elhinné." Ám szeptember végén tényleg elkezdődölt valami: lefestették a kerítést, és kiástak néhány gödröt, valószínűleg az ültetendő fáknak. 1855. november 24-én pedig - némi eufemizmussal „kertavató ünnepségnek" nevezve el az akciót, a mai Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán lévő kertrészen elültették az első fákat. Az eseményen — a korabeli újságok híradásai szerint — megjelent Kapy Ede „pestmegyei főnök", Kászonyi József pesti polgármester, báró Eötvös József, báró Podmaniczky Frigyes, báró Prónay Gábor, valamint a tudományos és irodalmi élet több jeles alakja csakúgy, mint az ipar és kereskedelem számos képviselője. Az ünnepségen Kubinyi Ágoston mondott beszédet, felsorolva mindazok nevét, akik készpénzzel vagy facsemetékkel hozzájárultak a munkálatokhoz. Ezt követően az ünnepélyesen „beültetett és földíszített három első ját" a jelenlévők meglocsolták a Kortsák József pesti bádogosmester által külön erre az alkalomra készített öntözőkannával. Az ünnepséget a múzeumigazgatónál tartott „vidám s magyar vendégszeretettel fűszeres ebéd" zárta. A kert telepítése Kallina Henriknek, a múzeum első kertészének a vezetésével ekkortól kezdve és két éven át intenzíven zajlott, és 1857-ben be is fejeződött. Azokat az első fákat József jő-Padjegy a Múzeumkert első évtizedeibó'l. A jegy bevételét a kert fenntartására fordították