Budapest, 2005. (28. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró XXI. - Marafkó László: A szellem helye - Tekintetes a Múzeum-kertben - Mikszáth Kálmánt megidézése
D E C K M B F. R ^jSűüí RII I 'APEST pesti lakás, ahonnan maga is Mohorára menekült, meg az én albérleteim, nem voltak méltók ahhoz, amire mi szövetkeztünk, még ha a Maga gondos asszonyi keze rögtön a Mária utcában önálló otthont próbált is teremteni. Bástya utca, Képíró utca, olyan szűkek, akár egy köz. Aki Pestet építette, fukarul mért az éggel ott, a régi várfal közelében. A szerkesztőségi buzgalom és az írói nekiszánás hovatovább űzött igyekezetté lett. A hírlapcsinálás majdhogynem elfogyasztott, és mégis megmentett: a szegediek hívása valóságos mentőöv volt - el a Hotel Garniból, el a hónapos szobák idegenségéből! Elüldögélve a Múzeum-kertben, szemközt a régi T. Házzal (most más célokat szolgál, mint egykor), képzeletben végigsétálok a néhai lakások kicövekelte helyszíneken, s azt látom, balassagyarmatnyi teret ölelnek. Gyarmatnyi helyen bírtam csak elfészkelni magamnak. A Régi posta u. 15.-től a Lónyay u. 13/a-ig, a Dohány utca 28.-tól a Bodzafa utcai házig (Rökk Szilárd utcának nevezték később), avagy éppenséggel az utolsóig, a Reviczky tér 1.-ig- belakható, kisvárosnyi mag a fővárosban. Javíthatatlan falusi voltam, s a hírlapírói szorgoskodás ellenére is az maradtam a nagyvárosban. Szomorú, szürke belvárosi utcák, pedig ahol egyetlen házat kicsinosítanak, világosra festenek, mint ama régiek közül a Dohány vagy a Képíró utcait, máris fényt kap a fölénk növő utcasor. Az ember úgy kering a saját fiatalsága körül, mint gólya a faluja fölött. Emlékszem, konflisba ültem, akár ha csak az ország házáig vitt is az utam, holott ugrásnyira, a Reviczky tér sarkán laktunk. Most taxiba gyömöszöli magát a pesti, de a gép vonta kocsi sem viszi gyorsabban, mint annak előtte a lófogat. S ez nem is utazás, azaz szemlélődés, csupán erőltetett vergődés a forgatagban. Nem a Ház tekintetesének dukált az a konflis, inkább a megszokásnak. Ha most e régi konflisba szállnék, bizony a néhai Széna téren, amit ma Kálvinnak hívnak, nem sokat időznék. Hol vannak a régi, kedves épületek, mint az egykori Két Oroszlán fogadó, amely még ott árválkodik a templom mellett? Akkoriban a tér olyan volt, mint egy forrás, amiből kis kővájatokon folyt el a fény a házsorok közt. Most mint mozdulatlan, óriás pók terpeszkedik, sarkaiban merev üvegszemek: a hivalkodó új saroképületek. Kocogna a lovacska bármerre is, a falakon itt-ott golyónyomok. Egykor, kedves Ilonka, azt írtam egy ismerősnek, hogy a magyar nem volt még olyan súlyos helyzetben, mint midőn ama sorokat papírra vetettem. Nem kívántam jövendölni, az író, csak az érzéseinek engedelmeskedik. Fáradt magyarjaimat látva, kik mégiscsak itt vannak, annyi engedtessék meg: ha majd az összes sérült házfalat kijavítják, néhány golyónyomot őrizzenek meg, kihagyva a vakolást, avagy tartós anyaggal bevonva a falsebeket, hegeket, emlékezni kései utódoknak. Hogy mit látott és élt át ez a város. Trappolna a lovacska az Akadémia utcába, az István Főherceg Szálloda felé (emlékszik, Ilonka, azt még a mi időnkben lebontották), ahol a hajószobában a saját arcképem fogadott, meg az István-szobai irodalmi asztaltársaság. Volt egy másik híres kép, a Szabadelvű Pártkörben, a kártyaasztalnál készült, Tisza Kálmán „elnököl" rajta, Jókai méltósággal oszt, s én is ott szerénykedem. A nemzeti elégtétel, meg a későbbi vállon veregetés nálunk bizony karöltve jár. Hiába, hogy az ország legjobb kártyása voltam, később jöhettek kis irigyek, akik a képet úgy nézték, mintha csak kibicelnék. Ha úgy lett volna is, óriásoknak szekundálni sem szégyen. Egyszer azt írtam: vannak ihletett perceim, mikor érzem, hogy egy fejjel magasabb vagyok a többi embernél... De azt sosem feledtem, hogy a legőszintébb elégtétel, habár az élet-A régi képviselőház épülete a Bródy Sándor utcában Régi posta utca 15.