Budapest, 2005. (28. évfolyam)

12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró XXI. - Marafkó László: A szellem helye - Tekintetes a Múzeum-kertben - Mikszáth Kálmánt megidézése

BUDAPES T 2005/12 DECEMBER 4 Visszajáró XXI. JOLSVAI ANDRÁS • Hát hova máshova menne az ember december idusán, mint vásárolni: ne mondják, hogy minden ajándékuk megvan már! Gyerekeknek, anyukának, Bezerédy bácsinak? Na és mi lesz Kovács úr önborotvájával, Nyomárkaiék teflonsütőjével, Szabóék étkészletével? Es Icukával a bére/számról?! Na ugye, hogy ugye. Jobban teszik, ha nem ellenkeznek tovább, és jönnek velem vásárolni. Menjük ki, mondjuk, a Nyugatihoz. Ott ilyenkor minden talpalatnyi helyen árulnak valamit. Kezdjük talán az óránál: ez az óra, ott az áruház előtti szabad téren - ahol persze mostan minden föllelhető a fenyőfától a petárdáig, csak éppen szabad tér nem - régóta a város egyik fókuszpontja, kicsik és nagyok (de jobbára mégis inkább a fiatalok) gyülekezőhelye. Olyasféle találkozási pont, mint volt néhány évtized előtt egy másik óra ott, a Nemzetinél, ahol, mint tudjuk, a hatos megáll. (Szemben az EM KE cigánya zenél, ha nem jön el, szivem, de kár.) Innen, ha nem sodor magával a bevásárlószaty rokkal hömpölygő tömeg, jól áttekinthetjük az egész teret. Odaát, a körút túloldalán a pályaudvar még ma is méltóságot sugárzó vas-üveg kompozíciója, egy büszke világváros üzenete a tizenkilencedik század végéről - kár, hogy szemmel láthatólag eladódott belőle minden fölöslegesnek ítélt négyzetméter, hamburgersütő vállalat, kötöttsapka-bolt és éjszakai szórakozóhely tapos ott egymás sarkára, nemigen rímelő portáljaival lerontva kissé a kedvező képet, melyet az indóházról megfelelő távolságból kialakítottunk magunknak. (Pedig ez csak a jéghegy csúcsa: még nem beszéltünk arról, milyen infernális állapotok uralkodnak a pályaudvar belsejében, és főleg a teret véle összekötő aluljárórendszerben - és most így, ünnep előtt, nem is fogunk beszélni.) Hátunk megett a szebb napokat látott áruház (volt idő, amikor a pestiek tényleg büszkék voltak rá, hogy íme, mostan már nekünk is van ilyen fiistiiveg csodánk), jobbra a hajdani MAY-házak maradéka, oldalvást bankfiókkal s a körútra nyíló üzletekkel, ugyanoda régóta záródó mozibejárattal. Gyerekkoromban igazán elegáns üzletek voltak erre, a város legjobb sportboltja például (mindig lehetett csehszlovák tornacsukát vásárolni benne), egy delikátesz (a nagyapám gyerekkorában még annál is elegánsabb bolt volt, maga a Nagy és Eichner), aztán a mozi, akkor éppen Szikrának hívták, még a felújítás előtt, ódonat eleganciát árasztott magából. Amikor még egészen kicsiny gyermek voltam, olyan kicsiny, hogy nem is igen emlékezem, ezen a helyen, a mostani óra magasságában állott az Ilkovics büfé- apám még az Ilkovicsnál találkozott a háború előtt a barátaival (ahogy én most önökkel az óra alatt), ott evett meg - mesélte sokszor -kései órán egy tányér bablevest, mielőtt fölszállt az utolsó rákospalotai villamosra. Valószínűleg e történetek okán magam sokáig abban a hitben éltem, hogy az Ilkovics még születésem előtt eltűnt a térről. Mostanában láttam egy nemrég kiadott könyvben, hogy az épület, a büfé még ötvennyolcban is állt - olyantájt tűnhetett el, mert a hatvanas évek Nyugatijára már emlékszem magam is. Nem volt még felüljáró-rendszer (hajszál híján nem is lett, elsőre a kivitelezőknek nem sikerült középen találkoztatni a híd két elemét, hullottak is a fejek a hajdani hídépítőknél), középen, ahol most autók parkolnak, egy majomsziget állott, egyik oldalán a villamos, másikon a busz megállójának. Minden üzlet, minden portál kicserőlődött azóta itt, egyedül a Mosoly Albuma tartja magát, ellenállva minden változtatási kísérletnek. Most, hogy így kigyönyörködtük magunkat, ideje útra kelnünk. Persze nem messzire, csak a körút túloldalára: onnan már csak néhány lépés a hatalmas bevásárlóközpont, minden pesti vásárló elkerülhetetlen téli úti célja. Ma már szinte hihetetlen, hogy ez a rész - innen le egészen a Lehel (akkoriban Élmunkás) térig - csöndes, halott világ volt a városlakók számára évtizedekig. A magyar vasúttársaság tartotta itt raktárait megfáradt mozdonyait málló vakolatú kerítések mögött. A busz sem lassított ezen a vidéken, a járdát is messze elkerülték a gyalogosok. Most meg, lám csak, itt nyüzsög, vásárol, eszik, él a fél város - de ilyenkor, decemberben úgy tűnik, mintha az egész volna. • A szellem helye - Tekintetes a Múzeum-kertben MIKSZÁTHKALMANT megidézi MABAFKÓ LÁSZLÓ Fotá: SEBESTYÉN LÁSZLÓ Már Onnan (az árnyak világából) s Oda (a szellem hónába) szánva e sorokat csak véghetetlen szeretettel és szívbéli elköteleződéssel tudok gondolni Magára, kedves Ilonka. Rendíthetetlen asszonyi hűségére és bölcsességére. Mert a férfiak csak adják a hőst, pedig a hősök lassan növekednek, mint a ritka fa a sok haszontalan közt. Kedves Ilonka, mindig a fák alá vágytam, a horpácsi szálégerek meg fenyők alá, elüldögélni, mert a gondolatnak a nyugalom kell, hogy kibodorodjék, mint a pipafüst. A balassagyarmati patvaristaévek alatt is jó volt akár csak percekre megpihenni a parkban, a megyeháza közelében. Vagy a mohorai kertben, átellenben a kápolnával, ahol az általam kiötlött, kikényszerített válás után évekkel újra kimondatott köztünk az igen. Bár a hűség köteléke soha nem szüneteltetett, azok az évek, a hitves nehéz magányra ítélése az én megbocsáthatatlan, kétségbeesett próbálkozásom volt, hogy ne hagyjam Magát nélkülözésben e földi világon. Ki is jár nekem érte a csak engem furdaló önvád az idők végezetéig, még az újrakötött frigy sem enyhítheti. A szállodák, a Pannónia, az Erzsébet még hagyján, de némelyik nyirkos