Budapest, 2005. (28. évfolyam)

12. szám december - Czigány Zoltán: A Pálya és a Mészáros között

BUDAPEST flmSflZ DECEMBER 22 hely, bojler, hullámos parketta, fönnhagyott lámpabura, színes üvegmatricák a szürke ablakon, mintás papír a kamrák polcain. Néhol egy lóca, egy doboz, amiért nem mentek vissza, a dobozban fényképek. A lócára csak sokára tettem le a forgatókönyvem, akkor is csak úgy, hogy ahol markolom, az a része ne érjen a kopott fához. Ha egy ajtón benyitottam, bal kézzel nyúltam a kilincshez, hogy a cigarettával szájamhoz emelt ujjaim semmit se érintsenek. Csúszott a forgatás, az egyik lakó már kiköltözött - féltünk, hogy lebontják a házat, mielőtt munkához látnánk. Aztán végre egyik vasárnap délelőtt megállt néhány teherautó a Pálya utcában. Bútorokat pakoltak le róluk, az önkormányzati néni is megérkezett a rongyos papírcetlis kulcscsomóval. Agyat, asztalt, fotelt, széket, szőnyeget, szekrényt és képeket, poharakat, edényeket, térítőkét, függönyöket cipeltek végig a függőfolyosókon. Az emeleten, négy lakásban, újra lett áram. Hétfő reggel Szederkényi uram mindent megszemlélt, aztán nagy szatyrokkal elindult a boltba. Pisti átszerelte a használható és korhű tárgyakat egyetlen lakásba: a falikutat, a gáztűzhelyt, a cserépkályha régi ajtaját. A berendező egy vörösréz fürdőhengert állított a közös konyhába, fürdőszobába. A technikus az udvari csapról vezetett föl vizet, az egyik lakásban talált, használható bojlerben felmelegítette, egy csatlakozóval a hideg és meleg vizet vegyítette, vékony gumicsövön fölvezette az egykor fatüzelésű rézhengeren át a zuhanyrózsáig, és Angéla, a színésznőnk máris tudott meztelenül zuhanyozni 1956 őszén. A Pálya utcai oldalon rendeztünk be másfél lakást, úgy, mintha negyvenkilenc évvel ezelőtt volna. Az akváriumban halak úszkáltak, a konyhában kenyér és bor volt. A Mészáros utcai oldalon Miklós debrecenit főzött, paprikát szeletelt, annak a lakásnak a konyhájában, amelyben ruhatár és sminkasztal is volt. Ha két jelenet között elszívtunk egy cigit a gangon, láttuk, ahogy szemben kiszökik a gőz. Reggelente harmincan vagy negyvenen érkeztek a házba. Éjszaka egy őr feküdt a filmbeli nagymama díványán. Az egyetlen lakóhoz már korábban odaköltözött a fia, hogy megvédje az üres épületbe rendszeresen betörő, beköltöző békétlenektől. Ebédszünetben följárt hozzánk az emeletre, mesélt a házról, a lakókról. Pisti harmincas évekből való rádióújságot talált a pincében. Néztük a műsort. A lócán ültem, kinn, a gangon, a gesztenyefa fonnyadt levelei között még áttűző napon. Letettem magam mellé a zsömlém, amíg kezembe vettem a dohos újságot. Edittel azt terveztük, hogy megmentjük a házat. Sanyi, az operatőr azt mondta, szórakozóhelyet kellene itt nyitni: nagy kerthelyiséggel, kis kávézókkal az emeleten. Az udvaron előadások, koncertek is lehetnének. Judit és Anna kiszámolta, hogy három lakásból lehetne egyet létrehozni, akkor szívesen laknának itt. Mari, a felvételvezető, fejkendőt kötött, az udvaron porolta a szőnyegeket. Amikor szereplőink tűzharcba bocsátkoztak, az Artisjus ablakaiban lógtak azok a dolgozók, akik nem a rendőrséget hívták, és a Pálya utcában lebújt egy férfi egy autó mögé. Előtte Nagy Imre rádióbeszédétől harsogott a ház. Utána csöndes sírás hallatszott. Csak a házat nem hallottam már röhögni. Az Ilonka nénit játszó statiszta minden napra sütött valamit. Az ötvenhatos fiatalokat alakító színészek nevettek, ettekittak az asztalnál, aztán táncoltak és csókolóztak. Fölhívtam a Műemlékvédelmi Hivatalt, és megtudtam, hogy a több mint száz éves épület nem védett, és véleményüket is csak az új tulajdonosnak kell majd kikérnie, aki aligha ettől teszi majd függővé, mit tegyen az ingatlannal, miután megvásárolta. Az önkormányzat el fogja adni a házat. A telken lefelé és fölfelé többszintes épületet lehet fölhúzni. Kinek kellene a háromszögletű udvar a függőfolyosókkal, és kinek kellene a gesztenyefa? Az utolsó napon koccintottunk az összecsomagolt ruhák között. Az őr még maradt éjszakára, másnap hordták ki a bútorokat. Aznap a ház Thomas Mannra és József Attilára gondolt. Hogy a száz év a valódi, de a játék igazi volt. Aztán a képernyőkre került, amit eljátszottunk: hogy 1956 őszén forgatott, házi filmfelvételek kerültek elő, s az egyik fiatalember, akinek alakja a szalagokon látható, még él: Baló Györgynek mesél az egykori társaságról, a forradalom napjairól, a barátságról, a szerelemről. Mert ki tudja, melyik volt a nagyobb zsarnok, a Szovjetunió vagy a szerelem? Ez volt az Ecseri tekercsek című film. Az adás után sokan fölháborodtak, etikai vétségnek tartották a pszeudodokumentum-játékfilmet. Holott ez csupán forma volt, nem is új: Orson Welles 1938-ban készítette azt a rádiójátékot, amelytől mindenki komolyan vette a marslakók eljöttét. Mi pedig komolyan vettük az 1956 őszére való emlékezést (és nem vettük komolyan az időt, hiába röhögött eleinte a százéves ház a Pálya és a Mészáros utca között), ezért igazi érzelmekkel, viszonyokkal, igazi mindennapokkal mutattuk meg, hogy megérinthesse a nézőt, mélyebben, mint egy dokumentum- vagy játékfilm. Meg is érintette őket: volt, akit becsapott, és ezért haragudott, volt, akinek maradandó élményt adott az 1956-ban élt fiatalokról. A ház nem nyilatkozott. Ha a Krisztinavárosban járok, amikor nem is gondolok rá, akkor is rápillantok. Lehet dugó, lehet, hogy sietek, és cikázok az autók között, lehet, hogy telefonálok is közben, és egészen másról beszélek, de erre a házra ránézek. Nemcsak a Vérmezőre, ahol vannak még ismerős fák, a Krisztina körút 51. negyedik emeleti erkélyére, ahol a hullámos zöld rácsot markoltam, nemcsak a Krisztina téri iskolára, nemcsak Rill órásmester műhelyére (már nincs meg), a templomra és a Déryné cukrászdára (megvannak). Mikor befordulok a Mészáros utcának arra a szakaszára, amely hoszszan fut a vasút mellett, végre gyorsítok, de sokáig hátamban érzem a tekintetét. Érezni fogom akkor is, amikor már nem lesz ott. •••••BBHBBHHaMHHBHHHHH