Budapest, 2005. (28. évfolyam)

11. szám november - Horváth Júlia Borbála: Éjszakai sínes

nak, első ijedtségükben színes sínes történeteket mesélnek, hogy a HEV-en ugyanez (na, jó: ilyesmi) történt nvolcvanvalahányban, csak ott vér is folyt, mert egyúttal belefutottak a jegypénztárba. Amikor kiderül, hogy nincs tovább, az emberek elhallgatnak, komoran mentik a menthetőt, főleg az időt. Fiatalkorban könnyen veszi az ember, most még leszállni is nehéz, nemhogy taxit fizetni, ezért inkább otthagyják a húszévest boldog öntudatlanságában. Boldoguljon. O meg fordulna a másik oldalára, egyedül maradt a fedélzeten, álmában mosolyog picit, mert ahol ő jár, ott a madár se. A vezető közben segítséget kért a központtól, húsz pere múlva érkeznek, nagyon hülye helyen történt az eset, innen nehéz lesz visszaemelni a kocsit. Mialatt várakozik, rutinból végigmegy a székek között és meglátja a húszévest, aki még mindig úton van. - Es veled most micsinájjak? Kisiklottunk. • kő mentén döccen a vagon, elsuhan néhány autó, csak úgy mutatóban, mint a gépkorszak kezdetén, a forgalom és a külváros szaga a régi, valamint az utolsó füttyszó a pályaudvar felől. Van, aki útközben is dolgozik, szorgalmasan járkál előre-hátra: - Lenne 36 forintja? (Ez hogy jött ki? Tán tényleg annyi hiányzik.) - Vigye, de jóra ne fordítsa... - úgyhogy viszi, még vagy két megállónyit, utána kénytelen megszabadulni tőle, mert hogy is gyűjtene pénzt a lyukas zsebeiben. Benzinkutak tornyosulnak a kies házak előtt, globális eleganciával sehogy sem illenek a képbe, bár jelentős készpénzt azokban sem tartanak éjjelre. Rövid pihenő, mert a lépcsőnél kis bizonytalanság: - Maradok, várok valakit. - Akkor csak várjon - ingerülten záródnak az ajtók, a villamos neki is becsülettel eljátssza a műsort, kicsit belegabalyodik a géphang, menne már a szalag végére. Hosszú a műszak, ha éjszakai. Végállomás. Három utas maradt, kettő most kiszáll, a húszéves már korábban, csak ő ülve maradt idebenn. - Végállomás, nincs maradás! - a vezető. - Hol vagyunk? - riad az értelem. - Lőrincen. - Csodálkozás. - Na, eridj. Nehogy elüssön valami. (Ha ilyen állapotban látná a fiát...) - De én nem ide akartam... A Blahára, eredetileg. - Na, jó, maradj, visszaviszlek egy darabon, úgyis kocsiszínbe megyek. - Kösz... - és mindketten teszik a dolgukat: egyik vezet, a másik zuhan. A visszafele út eseménytelenül telik, leszámítva a svájci egyetemistát, aki a Népstadiont keresi errefelé, és csodálkozik: - Strange suburb... - hátizsákot lóbál, térkép valahol az alján, a valóság sokkal érdekesebb. Ahogy közelít a város, egyre szállingóznak az utasok, megörülnek, hogy még elcsíphették ezt a különjáratot, bár mindenit figyelmeztetnek, hogy csak részleges az útvonal - bánják is, beérik ennyivel. Elégedetten döcögnek, alig beszélnek, talán már a másnapot tervezik, ami valószínűleg ugyanolyan lesz, mint a mai, s ilyenformán gondolhatnának a tegnapra is, azt meg inkább nem. Aztán hirtelen lökés, meglódul a maradék középen, két szatyor és a hozzá való néni, vasak vinnyognak, erőszakkal túlszaladnak, szikrázik is kicsit, azután csönd. Cirkálom a vezetőfülkéből, valahogy más ez, mint a közönség szájából, mert azoknak szabad, nem közszereplők, mint a villamosvezető, és nem is történet ez most, amit mások mesélnek - szóval bajok vannak, na. - Nem tudunk továbbmenni! - közli a vezető hivatalból, és szabadkozik: - Pocsék a pálya, tele tízes, meg ötös szakaszokkal, sebességből korlátozva - és elmélázik a polgár, hogy ilyen gépi lassúság is létezik. -Nem lehetett kivédeni... - cirkálom vége. Az utasok megrázzák magukat, szereplők lesznek belőlük, sőt beavatottak, és mielőtt gyalogosokká válná-29L