Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Herczeg Dóra: Nem szólt akkorát a Duran Duran

Ii U D A P R S T gflfljfl 1 l'l T. I II S 32 Nem szólt akkorát a Duran Duran HERCZEG DÓRA Húsz év után Budapesten játszott a nyolcvanas évek divatzenekara, de a csoda elmaradt A nyolcvanas évek tinijei többségének rajongásán két újhullámos zenekar, a Duran Duran és a Depeche Mode osztozhatott, a depeche-es tábort persze jól meg lehetett különböztetni a duranostól. Az akkoriban legendás Duran Duran zenekar tavaly, két évtized után, újra összeállt, készített egy stúdióalbumot és világkörüli turnéra indult. A rajongók szeretik a nagy visszatéréseket, a nosztalgikus bulikat, pláne a már-már kultikus együttesek esetében. Márpedig a Duran Duran az volt. Visszatekintve sem vitatható, hogy tényleg új színt és minőséget hozott a popzenei életbe sajátos harmóniáival és ritmusaival, a duranos hangeffektusokkal és persze újhullámos, egyéni videoklipjeivel. A pop, dance, a new wave és a posztpunk stílust elegyítő banda számos, ma is hallható slágert produkált, ami már elég egy koncertkörúthoz. Kérdés persze, hogy a koncert végi lelkesedés, az, hogy még az aréna ülőszektoraiban is állva tapsoltak a Wild Boys című örökzöld dal után, a felmelegített produkciónak vagy a régi legendás zenekarnak, a nagy csapatnak szólt-e. A húsz éves szünet érződött ugyanis az 1978-ban megalakult zenekar játékán. A beharangozás nyomán nagy várakozással tekintettünk a bulira, mégis csalódnunk kellett. Fáradt volt a produkció, alig szólalt meg a zenekar, halk és enervált játékot hallhattunk, amit a show-elemek csak némileg ellensúlyoztak. A Queennek Mercury halála ellenére, Paul RodgersszcX, ugyancsak majd húsz év után sikerült a visszatérés, energiabombaként hatott a tagok játéka a csarnokban - nem úgy a Duran Durané. Pedig slágerekből nem volt hiány, említsük csak a Sunrise, a Rio, a Wild Boys, a Girls On Film, a Hungry Like The Wolf, a Save A Prayer, a Union Of The Snake, vagy a Notorious című nagyszabású slágereiket, amelyek elvihették volna az egész bulit, de alulméretezték a hangosítást. Ahelyett, hogy a bőrünk alatt is dübörgött volna a basszus - ahogy azt egy sportcsarnokban egy világhírű zenekartól elvártuk volna -, nem éreztük a mélyeket. Mintha dobozból szólt volna a kétórás koncert. Fs nem is az volt a baj, hogy Simon LeBon az eltelt évek alatt sem lett kifogástalan énekes, hiszen hozta formáját, az erőteljes, profi vokál pedig mankóként szolgált; mégis erőtlen maradt a produkció. A pozitívumokat tekintve: jó választás volt nyitó számnak a Sunrise, majd rögtön másodiknak a Hungry Like The Wolf, amit a Planet Farth követett. A rajongók kétségkívül beindultak, a technikai szerencsétlenkedés ellenére is. A jóindulattal is csak fél házas aréna ülővendégei szerettek volna lejutni a küzdőtérre, de mivel a biztonsági őrök szigora ezt megakadályozta, átszellemülten táncoltak a széksorok közt vagy a küzdőteret leválasztó kordonnál. Mégiscsak sokat kellett várni a fiúkra, a tagok - a három Taylor, Roger és John, a ritmusszekció tagjai, Andy, a gitáros és Nick Rhodes szintetizátoros még a rendszerváltás előtt játszott a fővárosban. Amellett, hogy Budapestet is bevették az európai turnéállomások sorába, úgy hozta a sors, éppen a koncert napján, június 8-án a magyar rajongóikkal ünnepelték meg a banda arculatát nagyban meghatározó Rhodes billentyűs születésnapját. A közönség a zenekarral együtt énekelhette a Happy Birthday-t, míg csapata óriási tortával ajándékozta meg a muzsikust. Nick Rhodes volt egyébként az egyetlen az ősfelállásból, aki két évtized elteltével is a zenekar összetéveszthetetlen imázsát megjelenítő, platinaszőke, nyolcvanas évekbeli frizurával és sminkkel jelent meg. Mintha megállt volna az idő. Az összes show-elem, a kivetítő, az animáció, valamint a videoklipek történetében is mérföldkőnek számító felvételeik bevetése ellenére túl sokan lézengtek a büfében. Már kígyózott a sor a koncert közepénél. A dohányzót megtöltötték a csalódottságukat megvitató Duran-rajon-