Budapest, 2005. (28. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró XVI.
33 JÚLI U S flflgfl BUDAPEST gók, ami egy átütő erejű koncert esetén ritkán fordul elő. Pedig jutott a nagy dalokból a második félidőre is, az erős nyitány után a buli közepénél szerepelt a repertoáron a Tiger Tiger, az Ordinary World, amely átváltott a nagysikerű Save A Prayerbe. Felcsendült a Notorius is, majd a Careless Memories után a várva várt Wild Boys, amelynek ritmusai rendesen megpörgették a küzdőtér vendégeit. A ráadás, a szülinapi epizód után még egy meglepetést tartogatott: a Girls On Films című nagyszabású slágerüket azzal tették érdekessé a tagok, hogy a bombázó háttérénekesnő a We Are Family néhány taktusát csempészte be a nótába, ami nagyon feldobta a produkciót. Néhány kör is megszólalt a Groove Is In The Heart című Dee-Lite szerzeményből, amire végképp nem számíthattunk. Ugyan a sztárok mindent megtettek, az ismert, egész világot bejárt slágereikre, nem pedig a tavaly készített Astronaut című lemezük bemutatására építették koncertjüket, hazafelé kissé csalódottan mégiscsak azon morfondíroztunk, hogy bizony eljárt felettük az idő. Valljuk be, hiába szerettük volna, a Duran Duran tagjai régi fényükben már nem tudtak tündökölni. A csoda sajnos elmaradt. Visszajáró XVI. JOLSVAI ANDRÁS • Hát ez meg hogy lehet? Járunk ittfól-alá másfél esztendeje már, de még egyszer sem voltunk a Ráday utcában!? Nem kellene felelni ezért valakinek? (Nekem, mondjuk.) Hát miféle rovatgazda az ilyen, aki úttalan utakon kergette már végig olvasóit, csak épp a város legfelkapottabb utcájába nem vitte el őket eddig? Magyarázat akad nyilván elég, de mentség nincsen az efféle mulasztásra. Hiszen ma már, ha kitör a nyár, a Ráday utca felé tartanak a vidám baráti kompániák, a szerelmespárok, képzőművész-társaságok, odajár az al- és félvilág, a sportolók krémje, zenészek, színészek, mindenki, aki ad magára. Es persze odajár minden turista, akiknek bédekkerében külön fejezetben szerepel a Ráday utca, a „magyar mondmár". Pedig... na de ne szaladjunk ennyire előre. Induljunk el inkább hiánypótló Ráday-utunkra a Kálvin tér felől. A Kálvin tér már úgyis régen elesett a városi lét szempontjából, az utolsó két szöget a koporsójába két üvegezett ikertorony szolgáltatta, az embert puszta látványukra kiveri a víz. A nnál a csiliviri kótnánál még az aluljáró sűrű televénye is jobb. Az legalább élő, úgyhogy odafönt nincs már nézni mit, járjunk elöl aluljárásban, és bukkanjunk föl a föld színére a Ráday utca torkolatánál. A látvány, mely elébünk tárul, minden elképzelésünket felülmúlja: ahogy az utcán végigtekintünk, olyan, mintha egy délolasz vagy délspanyol nagyváros ütőerén tartanánk a szemünket. (Direkt volt.) Minden vidám, eleven, változó, színes és kavargó - a város kiköltözött az utcára, belepi a járdát és az úttestet, napernyők, mozgatható mű- és eredeti délszaki növények, kerékpárok és kerékbilincsek, üldögélő, álldogáló és korzózó gyalogosok tömege alkotja e tér hatalmas, folyton változó kaleidoszkópját. Állunk, percekig, és tátott szájjal csodálkozunk: mintha egy csintalan varázsló átrepített volna bennünket a világnak egy másik, boldogabb tájára. Akkor még nem tudjuk, hogy most vagyunk a csúcson: hogy a Ráday utcában bizony az első pillantás, a Kálvin tér felőli nagytotál éri a legtöbbet. Akkor még reménykedünk, hogy alámerülve folyton csak jobban járunk majd, ahogy külön-külön megismerjük e mikrovilág színét és visszáját. Ámde ez nincsen így. Hanem mielőtt elmondanám, hogyan van valójában, tegyünk egy históriai kitérőt. Vagy betérőt, ahogy tetszik. Ma már nehéz elhinni, pedig igaz, nem is olyan régen ez volt a város egyik legunalmasabb utcája. Szürke egyenruhás, magukba zárt, málló vakolatú bérházak alkották, az autók éppúgy elkerülték, mint a gyalogosok. A hetvenes évek végén, egyetemistaként gyakran jártam erre - a Ráday-könyvtárban olvasgattam Teleki József Akadémia-elnök úr elsárgult iratait-, és bizony, ha megszomjaztam a régi fóliánsok között, nem volt egyszerű a dolgom. Volt egy korán záródó közért a Kinizsi utca sarkán, meg egy étterem, a Vörös Postakocsi, de az nem volt méltó a névadójához (és nemigen volt való egy egyetemista pénztárcájához sem), így aztán leggyakrabban elgyalogoltam a Baross utca torkolatáig, ott volt az első elfogadható talponálló, késő estig finom bablevest is mértek benne. (Egy nagyobb adag után az emberei is búcsúzott aznapra Teleki gróftól.) Egyházi és önkormányzati hivatalok lepték el egykor a Ráday utcát, nagy szó volt, amikor a nyolcvanas évek végén megnyílt a reggeliző a kolesz mellett, végre betérhetett valahova az ember. Aztán a kilencvenes évek gyors változást hoztak. Volt egy pár év, középtájt, amikor tényleg nagyon szerethető volt ez a rész. Voltak apró kávézók, egy-két étterem is már, italbolt, ARC, számos apró kiállítóterem és mindenféle ápiszok meg bépiszok meg ilyenek: akiben valami kreativitás lakott, és volt némi pénze is, bérelt itt egy odút, felütötte a fejét, és kisvállalkozott egyet. Szedett-vedett, elsőgenerációs, félig kopott, félig magabízó hely volt akkoriban a Ráday utca, és afféle emberek látogatták, akik épp az ilyesmit szeretik. Egyetemisták, akiknek temérdek idejük van, és félnapokat el tudnak üldögélni egy pohár vörösbor mellett, meg nyugdíjasok, meg az a sétáló fajta középről, akinek még van kedve meg ideje figyelni a világra. Jó hely volt, valóságos. De épp, amilyen gyorsan kivirágzott, olyan gyorsan el is enyészett az a világ. A Ráday utcát felfedezte a tőke, és jól jövedelmező m ííanyagkirakatot csinált belőle. Külföldieknek való, turistavakító helyet. A nagy hal megette a kishalat, aztán a nagyhalat is megette a még nagyobb hal. A Ráday utca mára ismét uniformizálódott, csak a másik irányban. A sokféleség ma már csak látszat, és erre a látszatra is egyre kisebb figyelem esik. Epp olyan az egész, mint a város nagy piacai: az ember azt gondolná, választhat a kínálatból, pedig ugyanazt kapja. Kár. De persze valahol a mélyben már készülődik a jövő Ráday utcája is. Remélem, legalábbis. •
