Budapest, 2005. (28. évfolyam)

1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró X.

29 JANUÁR ZflflSfl HI'DAI'F.

ST Festi Est Café, Picasso Point, Café Miró). Ugyanitt, egy másik lakásban (mert elhagyott bérházak kocsmaként való átmeneti újrahasznosításában jártasak vagyunk) az Innovatio Artis Egyesület falakat uraló festményeit láthatjuk, csak úgy, mellékesen, miközben a sörre várunk, jól megválasztva a szobát, hisz Kormos képei itt idegenek maradnának. És mindez működik. Pontosan úgy, ahogy a kiállító éh eztetni akarja, egy korsó sör mellett fel-felpillantva, majd komolyan körbejárva és elmerülve, szempillasúrolva, nem fegyelmezve. És ha valami nagyon eltalálja a bámészkodó szemtengelyt, akár a szunnyadó műkedvelő is feltámadhat az asztalon könyöklőben... Végtére is kocsmai ismerősök vagyunk, nem? Megszólítottál, megszólíthatlak hát. Visszajáró X. JOLSVAI ANDRÁS • Először is tartsunk egy kis házi ünnepséget. Végtére is ma tizedszerjárunk vissza, az mégiscsak komoly dolog már, egész kis sorozat szinte - még nem egy szappanopera, de azért már nem lehet egyszerű kézlegyintéssel elintézni. (Vagy igen?) Akárhogy is, éljünk soká mi, notórius visszajárok, meg az újság is, melynek lapjain visszajárunk, boldog új esztendőt mindannyiunknak. Es ha már így belekezdtiink a visszajárasba, menjünk el most, stílszerűen, a Kerepesi úti temetőbe. Nálam ez teljesen szabályos visszajárasnak számít, évente legalább egyszer (mindenszentekkor, de megesik, hogy tavaszon is) megyek egy nagy kört ott, úgyhogy az én temetői múltamat bármelyik visszajáró lélek bőven megirigyelhetné. Ez mégis más út, télidőn nem voltam még soha, és most - az önök kedvéért - szakítok szokásos útvonalammal is, legyen valami közös izgalom ebben a sétában: a felfedezés izgalma tudniillik. A Kerepesi úti messze a legszebb temetője a városnak, főként a tágassága okán: igaz, mostanában, hogy újra lehet ide temetkezni, nyílt egy-két új, s máris zsúfolt parcella, de ezek eltörpülnek az egész méltóságosságához képest: az, hogy sokáig tiltott (hogy ne mondjam, holt) tér volt, később megvédett, korlátozott, igen jót tett neki. Es persze az sem ártott, hogy megannyi híres és/vagy halálában hírnévre vágyó ember temetkezett egykor ide: hatalmas sírkomplexumok hirdetik az emberiség egy részének örök vágyát: megmaradni valahogy a többiek emlékezetében, akármi áron. Nekem ez nincs ellenemre, végtére is mindannyian ezt szeretnénk, legyőzni a halált, ki úgy, hogy valami fontosat, emlékezeteset karcol az emberiség közös homokjába, ki úgy, hogy márvány emlékművet állíttat magának. Es van egy megoldás a kettő között: amikor az utókor tiszteli meg őt effélével. Minél nagyobb az utólagos tisztelet, annál nagyobb az emlékmű, és annál távolodóbb az ember. Nekem, bevallom, jobban tetszik Károlyi Mihály sírja vagy Babitsé, mondjuk, mint Deák, Batthyány és Kossuth hegymagas piramisa - de azért azokat sem szoktam kihagyni, ha a rendes sétámon vagyok. Most azonban legyen ez a fölfedező út, tartsunk hát mindig jobbra (földrajzi értelemben használván e kifejezést), mint a Titanic. Menjünk el a bejárat mellett didergő, fóliával védett virágok mellett, ne lassítsunk a Vörösmarty sírjánál se (Mi hál, így van írva, mintha ő írta volna), s ne vonjunk le messzemenő következtetéseket abból se, hogy Arany érckoporsója elé valaki egy nemzeti zászlót ültetett a földbe: hátha kinő. Evi rendes körutam alkalmából itt szoktam oldalra fordulni, megyek a Kisfaludy Károly irányába (közadakozásból állították emlékkövét egykoron, még egy másik temetőben, onnan hozta át az utókor ide), de most tartom az egyenes irányt: a Fiumei út és a Salgótarjáni út sarkára igyekszem, hatalmas családi kripta bizantinikus kupolája hívogat. A Ganz családé a sírbolt. 'Zárkózott, szigorú és mégis hivalkodó egyszerre. A felirat egyszerű, egysoros, a bejárat zárva, az egész mégis gazdagságról, nagyságról, hírnévről árulkodik. Mintha egy templom és egy gyárüzem kicsinyített, kriptásított mása volna, mintha a temetőkerítésen túl (a mi szempontunkból itt most: innen) is hirdetné a tisztes iparés a polgári jólét hajdani egységét. Nagy barátja vagyok a szimbólumoknak, de ilyesmit magam sosem tudnék kitalálni: hirtelen éles munkazaj hallik a kerítésen túlról, a Józsefvárosi teherpályaudvar felől, s amikor felnézek, e sírbolttal szinte szemben, hatalmas toronydarut pillantok meg. Ganz, ez a négy betű van az oldalára írva. Elfordulok a kerítéstől, vissza a holtakhoz. Az út túloldalán ember nagyságú, daliás huszár áll a lovával egy hatalmas síron, bronzba öntve. A felirat szerint Henneberg Károly cs. és kir. altábornagynak, a m. kir. honvédlovasság első felügyelőjének hamvait rejti e sír, mely fölött örök időkön át virraszt a honvédhuszárság kegyelete. Nos, lehet, hogy a kegyelet virraszt (azért ezt képzeljék el a kedvemért, amint éppen teszi), de bizony a szomszédos bronzoroszlán elszunnyadt szépen - pedig nem akárkire kellene vigyáznia. Vetter Antal tábornok hamvai nyugszanak a szobor alatt. Ha mások nem tették, mi se ébresszük fel az alvó oroszlánt. Es továbbhaladva az úton merengjünk el kicsinyég a temetők demokratizmusán: olyanokat tud egymás mellé sodorni a véletlen meg a sírgondnoki szeszély, akikkel életükben ilyesmi elő nem fordu Ihatott volna. (Már csak azért sem, mert nem ugyanakkor éltek - hogy csak egy példát mondjak.) így sétálhatunk el Csengery Antal és Zerkovitz Béla (sírján friss virág, látszik, a leszármazottak emlékeznek még, hogy milyen volt éjjel az omnibusz tetején), Balassa János és Petényi Zsigmond (negyvenkilences vértanú, a szabadságharc főrendiházi elnöke, aki „jobban szerette a szabadságot, mint az életet") sírja mellett. Es aztán jön szegény Pákh Albert. Aki már életében szegény Pákh Albert volt, és az maradt halálában is. Pedig arról már végképp nem tehetett. Nem tudom, ki követte el ellene az itt következő sírverset, de nem kellett volna, ennél mindenképp többet érdemelt: „Szenvedi s panasz helyett tréfáival vágott, De gúnyszavát megczáfolá szive, S a fáklya, melyet mindelöl vi ve, Nem szórt tüzet, csupán világosságot." Komolyan, mintha Petőfi parodizálná az egykori barátot. Es még a fia is ott van eltemetve szegénynek. (A Pákh és fiuk, elnézést.) Menjünk még el az allé végéig, ott nyugszik Gregersen Gudbrand, a norvég mintás filantróp, most kapott emléktáblát egykori házán, a Lónyay utcában: ha nem fagyott el teljesen a kezünk, megérdemel egy téliesített őszirózsát. Aztán iszkoljunk kifelé, mert a végén torokgyulladás lesz a dologból. •