Budapest, 2005. (28. évfolyam)
6. szám június - Zappe László: Álmok régi fővárosa
35 JÚNIUS Mfl &ifi R m)AP K S I' Álmok régi fővárosa ba lesz, amelynek freskóin a csokoládétörténet fontos helyszínei jelennek meg: egyik falán hollandus kikötő, amint épp partra cipelik a kakaószsákokat, a másikon Mozart szülőháza Salzburgban - ennek közelében működött Paul Fürst kávéháza, ahol 1860-ban az első Mozart-bonbon készült -, s a harmadik falon a budapesti Stühmer csokoládébolt idealizált, 19. századi portálja. Ez utóbbi persze csak a magyar csokoládéhistóriában tölti be a határkő szerepét: ez volt az első csokoládé-kereskedelmi üzletlánc Budapesten, melynek első, központi boltja állítólag a Kecskeméti utca 9-ben nyílt meg. A kiállítás a csokoládékereskedelemre koncentrál majd. Belépve először megismerkedünk a kakaófával, mely furcsa, sárgadinnyeszerű termését a törzsén hozza, s a magjából készül a kakaó, a csokoládé alapanyaga. Ezek után láthatjuk majd az egyes nemzetek híres csokoládéfajtáit s a régi magyar édességbolt-hálózatok termékeit. Például a macskanyelvet, amely alighanem magyar találmány, s egy régi, még a Szent István üzletláncból származó doboza Farkas Elemér gyűjteményében is megtalálható. Keressünk még a rendezetlen anyagban néhány további magyar vonatkozást! Például K. Lukáts Kató 1930-as években készített trükkös, rejtett fiókos dobozait, melyek igazi iparművészeti remekek, sok kiállításon díjat is nyertek. De figyelmet érdemel Horváth Nándor 1884-ben alapított édesipari vállalkozásának kakaósdoboza is, melyen egy kis, kihajtható nyelvecske segítette a kakaópor biztos és pontos adagolását. Kár, hogy a mai gyártók elfelejtették ezt a remek találmányt. Feltűnik a Rab csokoládégyár neve, főleg azért, mert sosem hallottam róla, pedig budapesti cég volt, s doboza szerint állítólag ez gyártotta a „legfinomabb vaníliás"^. Vajon csokoládét vagy süteményt? Az imázsteremtő múzeum magasabb célja egyébként a magyar csokoládégyártás emlékezetének fenntartása. Mert az már csak emlék. Sajnos. • • A József Attila Színház évad végi mulatságul Csiky Gergely Kaviár című bohóságának zenés változatát kínálja. Úgy tesz, mintha komoly színház volna, amely csak így tavasszal, a strandi szezonra és a nyári szünetre bemelegítendő könnyítene programján. Szóval mintha nem ugyanezt tenné szinte az egész esztendőben. Csiky Gergelynek ez a darabja leginkább abban különbözik még saját erősebb munkáitól is, hogy a szokványos társadalomkritikai, erkölcsrajzi igény sincs meg benne. Az a pimasz csúfondárosság is hiányzik belőle, ami francia mintáit jellemzi. Csiky hősei nemcsak az erkölcsöt, de az erkölcstelenséget, a képmutatást sem veszik komolyan. Az ő vidéki patikusa kalandra vágyik, de tényleges házasságtörés nélkül. A patikusné meg pláne csak a félrelépés mámorát szeretné érezni, de igazi vétek nélkül. Nem is beszélve a szemétszállító dunai hajósról, aki tengerjáró kapitánynak hazudja magát, hogy kiszedje nagynénjeiből a pénzüket. Lelke mélyén ő is nagyon rendes ember, a nénik meg amúgy is szívesen adakoznak. Szóval a történetnek zene nélkül sincs semmi értelme. Van viszont atmoszférája, levegője, hangulata. A kiegyezés után nagy polgári várossá növő főváros, Budapest iránti rajongás, a róla való vidéki ábrándozás mozgatja igazából a cselekményt. Mindenki Budapestre indul, hogy bűnös álmait megvalósítsa, még ha történetesen ezek az álmok nem is egészen valódiak, s főképp mindenkiből hiányzik a megvalósításukhoz kellő bátorság. Pozsgai Zsolt mai színpadra igazította a történetet, de nem igazította a mai élethez, amit bizonyára helyesen tett. De a mai tapasztalatokhoz, életszemlélethez, világlátáshoz sem közelítette a régi mesét, nem töltötte föl mindazzal, ami azért a mű születése óta eltelt bő százhúsz esztendőben csak módosította Budapestképünket. Szenes Iván versei és Fényes Szabolcs zenéje viszont csöppet sem kapcsolódik Csiky Gergely korának Pestjéhez, ők a maguk operett-, illetve zenésvígjáték-rutinját gyakorolják ezen a történeten is. S lényegében ezt teszi Iglódi István rendezése is. Igaz, a vonaton zajló jelentekben, ahol csak a vagonablakokon kihajló fejeket látjuk, mintha megpróbálna erősebb színeket keverni, ironikusabb hangot megütni, s ebben már-már partnerre lel Pogány Judit, Esztergályos Cecília és Kocsis Judit profi hármasában, de a Ligetbe érkezve már minden szabályszerűen folyik tovább. Ügyesen csordogál, néha bonyolódik, néha késlekedik a cselekmény, mindenki a dramaturgia szabályai szerint érkezik és távozik, senki sem botlik idő előtt a másikba. Elég sokáig tulajdonképpen nem is az tartja fönn a néző érdeklődését, hogy mikor találkozik össze a patikus és felesége, illetve mikor érkeznek meg végre a hajós nénikéi, hanem az, hogy eszik-e végre valaki Andorai Péter vendéglőjében. Horesnyi Balázs díszlete elsősorban a közlekedési eszközöket oldja meg ötletesen, a már említett vonatablaksoron kívül az előadásban remekül működik még egy hajó is, amelynek oldala olykor széthúzódik, hogy feltárja a jármű belsejét. Schäffer Judit jelmezei mulatságosak, ha kell, játékosan elegánsak. Záró poénként Mihályi Győző mai kukásruhát kap. A színészek játszanak, ahogy tudnak, kinek mire elég a rutinja. Koltai Roberte éppen annyi, amennyi kell a sikerhez. Vándor Éva ezúttal a kellőnél is szürkébb, Ulmann Mónika bizonytalan, forszírozottan eleven a magyar nyelvet törő szláv műlovarnő alakjában. Dányi Krisztián a szerelmes ifjúban a játékos kedélyt is megmutatja, Lévay Viktória viszont engedelmes gyámleányhoz illően semmilyen. Mihályi Győző szélhámos hajósában van némi rezignált fanyarság, Andorai Péter pedig egyenesen modern spleent hoz be a színre. Ok szereznek néhány üdítő percet. •
