Budapest, 2005. (28. évfolyam)
1. szám január - Tőzsér Árpád: Egy pretrianoni magyarnak pestbudai utazása
B UDAPES T JANUÁR 20 Egy pretrianoni magyarnak pestbudai utazása TŐZSÉR ÁRPÁD • Állok a korán sötétedő decemberi estében a Ferenciek terén. Mögöttem pazarul kivilágított, zúgó-zengő, kavargó bulvár, balra a ferencesek temploma, s meresztgetem a szemem a túloldalra, a kevésbé kivilágított - de úgy is mondhatnám: félhomályos - Károlyi Mihály utca felé. Mintha a jelenből a múltba néznék. Ha időm van, mindig megállok legalább egy percre a fényárban is szerényen megbúvó ferences templomnál, tisztelgek első, névről is ismert költőnk, Vásárhelyi András emléke előtt, aki Szűz Máriát már 1508-ban ilyen modern metaforával illette: „Mennyországnak szépséges ajtója", s akit néhány irodalomtörténész szerint itt, az e templom helyén állt egykori kolostorban gyilkoltak le a törökök a független Magyarországgal egy időben, 1526-ban. Most nincs időm egy percre sem megállni, hétre a Károlyi-palotában kell lennem, s máris el vagyok késve. A térből több utca is nyílik az alaktalan, félhomályos túloldal ködébe, hirtelen elbizonytalanodom: melyik is a Károlyi Mihály utca? Hét óra tíz perc, nincs időm az eltévedés fényűzésére, meg kell valakit kérdeznem. Gyors egymásutánban három járókelőt is megkérdezek, melyik az általam keresett utca. Mind a három azt mondja: nem tudja. Utcatáblát nem látok, megkérdezek hát egy negyedik jóembert is. S a negyedik jóember, idősebb úr, határozottan kijelenti, hogy ezen a környéken ilyen nevű utca nincs. Ezek is csak olyan „hígpestiek", mint én, morgom magamban, s megyek tovább, az orrom után, bele a bizonytalan félhomályba. Orbán Ottó egy interjújában Mándy Ivánt „mélypesti"nek nevezte, innen az én hapax legomenonom, a „hígpesti" kifejezés. Minthogy én igazából nem Pestnek, hanem Pozsonynak a polgára lennék, félig külföldi vagyok itt. Csak akkor jövök Budapestre, ha a munkám vagy valami más konkrét feladat ideszólít. Ha mégis van érzelmi kötődésem a városhoz, akkor az inkább az olvasmányaim Budapestjét, az 1918 előtti magyar fővárost illeti. Persze ennek ellenére sem tudnám leírni azt, amit szintén az egyik írónktól olvastam a minap. Ezt írta: „Szeretem utálni Budapestet." Én akkor sem utálhatom e várost, ha számomra többnyire csak annyiban eleven, amennyiben emlékeztet valamire, leginkább letűnt korokra, a történelmünkre, irodalmunk múltjára, hajdan volt szerelmekre. Mint egy pézsmaillatú, régi kiadású könyv, egy, az eresz alá rejtett, összetekert zászló, egy eltett hajcsat. Nem önmagát jelenti, hanem amire emlékeztet. S hát ugye minek utálnék én egy hajcsatot vagy egy kifakult zászlót!? Az emlékeim meg akkor is az enyémek, ha utálom őket. Hígpesti vagyok tehát. De mély budai. (Van Budán néhány rokonom, ott szoktam megszállni, ha Pesten járok.) Mély budai s még mélyebb pozsonyi vagyok. S ha meggondoljuk, hogy hosszú évszázadokig tulajdonképpen Buda volt a magyar királyi székhely, a későbbi korokban pedig Pozsony Budapest mellett mindig is egy kicsit magyar pótfőváros volt, akkor a három város nevének egymás mellett említése nem is annyira ad hoc, mint amennyire annak tűnik. Ha a budai udvarnak vagy a királyoknak menekülniük kellett, akkor rendszerint Pozsonyba vagy Visegrádra menekültek. Salamon kezdte a sort, aki, amikor Gézától és Lászlótól vereséget szenvedett, a Képes Krónika szerint „sóhajtozva és búsan Pozsonyba húzódott". S amit Salamon elkezdett, azt Károly Róbert folytatta, aki ellen maga a Város (mármint Buda) lázadt föl, de ő csak Visegrádig futott. 1 lagyományt teremtve ezzel Mátyásnak, aki, ha megunta Beatrix zsémbelését és ármánykodását, Budáról szintén nyugatra menekült, s felváltva lakott a visegrádi várban és a pozsonyi Ventur utcai királyi curián. A menekülő uralkodók sorát Mária királyné fejezte be, aki Mohács 1526-os tragédiája után szintén a Ventur utcába szökött, s úgy költöztette az udvart is Budáról Pozsonyba, hogy az 1848-ig ott is maradt. S az az igazság, hogy a mai Pesten én is mindig menekülésingert érzek. Van a városban valami fenyegető, valami féktelen, valami szeszélyes, sőt rigolyás, szinte az őrülettel határos. Halmaza mintha éppen a kritikus tömeget közelítené, sőt mintha már minden pontja kritikus pont volna: még egy busz rámegy a Margit hídra, s az leszakad, még egyet rikoltanak a képviselők az Országházban, s kitör a polgárháború, még egy kínait megölnek, s átveszi a hatalmat az alvilág! S a legfenyegetőbb az, hogy a Pestnek nevezett plexi-és betonsivatagban nincs hová menekülni, nincsenek benne oázisok. Nincsenek nyugalmas kávéházak, de még csak padok sincsenek már a járdákon, ahol le lehetne ülni. Aki Pesten vékonypénzű turista, azaz szegény idegen, az vagy a végkimerülésig talpal az utcákon, vagy befekszik az aluljárók hajléktalanjai közé. Pestbudán az utolsó sziget talán Krúdy Tabánja, Mélypincéje volt: „...ó, ti kedves kocsmaudvarok odaát, a Tabánban..., ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől..., ti, csatornaszagú, áporodott ború..., szerénykedő... kiskocsmák, ahol pesti táncosnő... hiteti el önmagával, hogy először szeret...". Valaha én is Budán kezdtem a Pesttel való ismerkedésemet. A hatvanas évek legelején egy késő estébe nyúló irodalmi fejtágítás után néhányan átmenekültünk-meneteltiink a budai éjszakába. Nevekre már csak néhányra emlékszem:
