Budapest, 2005. (28. évfolyam)

5. szám május - Békés Pál: A limestől Csikágóig

BUDAPEST gflfl^S MAIDS 22 A limestől a Csikágóig BÉKÉS PÁL • Majdnem mindig Budapestről írok. Mi másról? Végül is itt élek, amióta megszülettem, és ha nem jön közbe semmi (a város történetének ismeretében a legbékésebb pillanatokban sem árt közbeszúrni: „ha nem jön közbe semmi"), akkor most már maradnék. Rajtam igazán nem múlik. Egyszóval: Budapestről írni igazán nem gond. Kivéve, ha kifejezetten arra kérnek, hogy Budapestről írjak. Olyankor izzadni kezdek. Tétovaság, habozás, döntésképtelenség. Fogalmam sincs, hogy melyik „az én Budapestem". Talán nincs is. De ha mégis, akkor megszámlálhatatlan diribdarabból áll. Itt van például - igazán csak mutatóba - két apróság: a rusnya sarokház meg a rücskös kőhalom. Utóbbi a Belváros szívében, az Erzsébet híd pesti hídfőjében szürkéllik. Talán méltatlan dolog kőhalomnak nevezni, hiszen szabadtéri múzeum. Hosszú évek régészeti munkájával feltárt római erődítmény alapfalainak töredéke. Az avatott szem a birodalom egyik fénykorának lenyomatát látja benne, a laikus - tehát én is - jellegtelen törmeléket. Mentségemre legyen mondva, annak idején mások sem sejtették, miféle köveken üldögélünk, amikor tavaszonként, a bölcsészkari órák szünetében, kizúdultunk a málladozó egyetemről a friss levegőre, és „a gödörben" gyűltünk össze. A „gödör" a bölcsészkar akkori épületének tövében tátongott, mélyén hevertek a semmitmondó kövek, jóval a talajszint alatt. Evekig palánk vette körül a mélyedést, de azért be lehetett slisszolni mögé, s ha az ember úgy döntött, hogy ellógja a következő órát, a gödör alján nem kereste senki. Egy nyáron azután eltűnt a palánk - ekkor lépett elő a gödör szabadtéri múzeummá. Rákerült a térképekre is. Elkészült a helyszínhez illő tenyérnyi pihenőpark, és feltűntek az időjárás viszontagságaitól átlátszó plexilapokkal védett szakszerű ábrák és feliratok: a valahai építmény alaprajza és rövid története. Egyszeriben új fénytörésbe került, hogy hol lógom el az óráimat - egyáltalán, hol vagyok. A római erődöt - tájékoztattak a feliratok - úgy hívták: Contra Aquincum. Hiszen Pannónia provincia székhelyével, Aquincummal szemközt feküdt. Közel kétezer éve a Duna volt a limes, a birodalom határa - a folyam az ismert világot választotta el a titokzatos Barbaricumtól. Budapest Budája a művelt Nyugat, Budapest Pestje a kiismerhetetlen Kelet. És Contra Aquincum - melynek romjaira szinte ráépült az egyetem - előretolt helyőrség, a folyami átkelőt védelmező erősség. Falai mögül kéttucatnyi légionárius leste a beláthatatlan síkságon portyázó, kiszámíthatatlan barbár hordákat. Contra Aquincum a Nyugatnak Kelet felé nyújtott, legutolsó, legvékonyabb csápja. Ennek maradványain töltöttem egyetemi éveim legszebb óráit, s a rücskös köveken ücsörögve - miközben óangol irodalmat és modern magyar nyelvészetet magoltam - úgy éreztem, a helyzet lényegében nem változott. A limes ott van ma is. Lankás Pannóniára és sík Barbaricumra osztja az országot és benne a fővárost, csak most az egyetem az előretolt helyőrség, és én vagyok a légionárius: az a dolgom, hogy az átkelőt strázsáljam. A gödör mélyéről a folyó nem látszott, annál inkább az Erzsébet híd fehér pillérei. Elődjét, a régi hidat abban a hiú reményben robbantották fel a németek, hogy éppen a limesnél fogják megállítani a Barbaricum homályából előtörő Vörös Hadsereget. A hatvanas évek elején zajló újjáépítésből én is kivettem a részem. „Gyűjtsda vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" Még iskolába is alig jártam, mégis kilenckilónyi lyukas vaslábast és repedt ólom vízvezetékcsövet szedtem össze a sarokházunkban. A hídban, mely éppen a valahai római átkelőnél ívelte át a limest, benne volt az én kilenc kilóm is - joggal érezhettem a magaménak. És örültem, hogy szemmel tarthatom Contra Aquincum romjai közül, én, az őrzésre rendelt légionárius. Az egyetemi órák végeztével a híd lábánál szálltam föl a 7-esre, az vitt a Keletiig, onnan gyalog mentem haza, a Csikágóba. Egyesek szerint a VII. kerület e lehangoló szögletét azért hívják így, mert éppoly gyorsan épült fel a XIX. század utolsó éveiben, mint az amerikai nagy testvér, az igazi Chicago, így hát a névben a léha közép-európaiaknak a jenki hatékonyság iránti tisztelete rejlik. Mások szerint azért, mert épp olyan életveszélyes bűnözőtanya, mint a szeszcsempészet fővárosa. A kompromiszszumok tisztelői szerint mindkét megállapítás helytálló -sőt, a hatékonyság és a bűnözés valójában édestestvérek. Családom őshonos volt a Csikágóban, ott született az apám, majd pedig én is. A környék, hitelt érdemlő statisztikák szerint, a hetvenes években Európa legnagyobb népsűrűségű, legmagasabb átlagéletkorú és egy főre számítva legkevesebb zöldterülettel rendelkező része volt. A híres folyóparti panoráma, a Vár, a hidak, a Duna-korzó csupán tíz-tizenöt percre volt tőlünk, egyébként pedig oly távol, mint a Hold túlsó oldala. Itt laktunk egy rusnya sarokházban, a második emeleten. A háború idején a házat telibe találta egy aknagránát, s a második emelet megszűnt, pontosabban lejjebb költözött egy szinttel: beleomlott az elsőbe. Amikor apám - pengeélen járva túlélvén az üldöztetéseket és a kivégzésére tett makacsul ismétlődő kísérleteket - hazatért, a bérház többi lakójával összefogva elkezdte újraépíteni az emeletet, és nem sokkal azután, hogy elkészült, meg is nősült. Ezerkilencszázötvenhatban fia született - véletlenül éppen én. Hét hónapos voltam, amikor a család a Csikágóban különösen heves utcai harcok elől leköltözött a pincébe. Nem volt különösebb megrázkódtatás, mert a tizenegy évvel korábbi ostrom idejéről ottmaradtak a vaságyak meg a spirituszfőzők, a lakók gyakorlottan vették használatba az underground élet kellékeit. Saroklakásunk kiválóan alkalmas volt arra, hogy több