Budapest, 2005. (28. évfolyam)

5. szám május - Békés Pál: A limestől Csikágóig

BUDAPEST gflfl^S MAIDS 22 A limestől a Csikágóig BÉKÉS PÁL • Majdnem mindig Budapestről írok. Mi másról? Végül is itt élek, amióta megszülettem, és ha nem jön közbe semmi (a város történetének ismeretében a legbékésebb pillanatokban sem árt közbeszúrni: „ha nem jön közbe semmi"), akkor most már maradnék. Rajtam igazán nem múlik. Egyszóval: Budapestről írni igazán nem gond. Ki­véve, ha kifejezetten arra kérnek, hogy Budapestről írjak. Olyankor izzadni kezdek. Tétovaság, habozás, döntés­képtelenség. Fogalmam sincs, hogy melyik „az én Buda­pestem". Talán nincs is. De ha mégis, akkor megszám­lálhatatlan diribdarabból áll. Itt van például - igazán csak mutatóba - két apróság: a rusnya sarokház meg a rücskös kőhalom. Utóbbi a Belváros szívében, az Erzsébet híd pesti híd­főjében szürkéllik. Talán méltatlan dolog kőhalomnak nevezni, hiszen szabadtéri múzeum. Hosszú évek régé­szeti munkájával feltárt római erődítmény alapfalainak töredéke. Az avatott szem a birodalom egyik fénykorának lenyomatát látja benne, a laikus - tehát én is - jellegtelen törmeléket. Mentségemre legyen mondva, annak idején mások sem sejtették, miféle köveken üldögélünk, ami­kor tavaszonként, a bölcsészkari órák szünetében, kizú­dultunk a málladozó egyetemről a friss levegőre, és „a gö­dörben" gyűltünk össze. A „gödör" a bölcsészkar akkori épületének tövében tátongott, mélyén hevertek a sem­mitmondó kövek, jóval a talajszint alatt. Evekig palánk vette körül a mélyedést, de azért be lehetett slisszolni mögé, s ha az ember úgy döntött, hogy ellógja a követke­ző órát, a gödör alján nem kereste senki. Egy nyáron azután eltűnt a palánk - ekkor lépett elő a gödör szabadtéri múzeummá. Rákerült a térképekre is. Elkészült a helyszínhez illő tenyérnyi pihenőpark, és fel­tűntek az időjárás viszontagságaitól átlátszó plexilapokkal védett szakszerű ábrák és feliratok: a valahai építmény alaprajza és rövid története. Egyszeriben új fénytörésbe került, hogy hol lógom el az óráimat - egyáltalán, hol va­gyok. A római erődöt - tájékoztattak a feliratok - úgy hívták: Contra Aquincum. Hiszen Pannónia provincia székhelyé­vel, Aquincummal szemközt feküdt. Közel kétezer éve a Duna volt a limes, a birodalom határa - a folyam az ismert világot választotta el a titokzatos Barbaricumtól. Buda­pest Budája a művelt Nyugat, Budapest Pestje a kiismer­hetetlen Kelet. És Contra Aquincum - melynek romjaira szinte ráépült az egyetem - előretolt helyőrség, a folya­mi átkelőt védelmező erősség. Falai mögül kéttucatnyi légionárius leste a beláthatatlan síkságon portyázó, kiszá­míthatatlan barbár hordákat. Contra Aquincum a Nyugatnak Kelet felé nyújtott, leg­utolsó, legvékonyabb csápja. Ennek maradványain töltöttem egyetemi éveim leg­szebb óráit, s a rücskös köveken ücsörögve - miközben óangol irodalmat és modern magyar nyelvészetet magol­tam - úgy éreztem, a helyzet lényegében nem változott. A limes ott van ma is. Lankás Pannóniára és sík Barbari­cumra osztja az országot és benne a fővárost, csak most az egyetem az előretolt helyőrség, és én vagyok a légio­nárius: az a dolgom, hogy az átkelőt strázsáljam. A gödör mélyéről a folyó nem látszott, annál inkább az Erzsébet híd fehér pillérei. Elődjét, a régi hidat abban a hiú reményben robbantották fel a németek, hogy éppen a limesnél fogják megállítani a Barbaricum homályából előtörő Vörös Hadsereget. A hatvanas évek elején zajló újjáépítésből én is kivettem a részem. „Gyűjtsda vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" Még iskolába is alig jártam, mégis kilenckilónyi lyukas vaslábast és repedt ólom víz­vezetékcsövet szedtem össze a sarokházunkban. A híd­ban, mely éppen a valahai római átkelőnél ívelte át a li­mest, benne volt az én kilenc kilóm is - joggal érezhet­tem a magaménak. És örültem, hogy szemmel tarthatom Contra Aquincum romjai közül, én, az őrzésre rendelt lé­gionárius. Az egyetemi órák végeztével a híd lábánál szálltam föl a 7-esre, az vitt a Keletiig, onnan gyalog mentem haza, a Csikágóba. Egyesek szerint a VII. kerület e lehangoló szögletét azért hívják így, mert éppoly gyorsan épült fel a XIX. század utolsó éveiben, mint az amerikai nagy test­vér, az igazi Chicago, így hát a névben a léha közép-euró­paiaknak a jenki hatékonyság iránti tisztelete rejlik. Má­sok szerint azért, mert épp olyan életveszélyes bűnöző­tanya, mint a szeszcsempészet fővárosa. A kompromisz­szumok tisztelői szerint mindkét megállapítás helytálló -sőt, a hatékonyság és a bűnözés valójában édestestvérek. Családom őshonos volt a Csikágóban, ott született az apám, majd pedig én is. A környék, hitelt érdemlő sta­tisztikák szerint, a hetvenes években Európa legnagyobb népsűrűségű, legmagasabb átlagéletkorú és egy főre szá­mítva legkevesebb zöldterülettel rendelkező része volt. A híres folyóparti panoráma, a Vár, a hidak, a Duna-korzó csupán tíz-tizenöt percre volt tőlünk, egyébként pedig oly távol, mint a Hold túlsó oldala. Itt laktunk egy rus­nya sarokházban, a második emeleten. A háború idején a házat telibe találta egy aknagránát, s a második emelet megszűnt, pontosabban lejjebb költözött egy szinttel: be­leomlott az elsőbe. Amikor apám - pengeélen járva túlélvén az üldözteté­seket és a kivégzésére tett makacsul ismétlődő kísérle­teket - hazatért, a bérház többi lakójával összefogva el­kezdte újraépíteni az emeletet, és nem sokkal azután, hogy elkészült, meg is nősült. Ezerkilencszázötvenhatban fia született - véletlenül éppen én. Hét hónapos voltam, amikor a család a Csikágóban kü­lönösen heves utcai harcok elől leköltözött a pincébe. Nem volt különösebb megrázkódtatás, mert a tizenegy évvel korábbi ostrom idejéről ottmaradtak a vaságyak meg a spirituszfőzők, a lakók gyakorlottan vették hasz­nálatba az underground élet kellékeit. Saroklakásunk kiválóan alkalmas volt arra, hogy több

Next

/
Thumbnails
Contents