Budapest, 2005. (28. évfolyam)

4. szám április - Jolsvai András: Visszajáró XIII.

BUDAPF.S T gflfl^ ÁPRII.IS 10 re vízumért. Alacsony, joviális férfiú fogadta: Anton Straka. A segítőkész attasénak rögtön elárulta, második kötetének címe az lesz: Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Próbának szánta: vajon nem retten-e vissza a készségesnek tűnő diplomata. Hosszas beszélgetésbe merültek, József Attila rájött: igazi irodalombarátra akadt. Aki éppen szervezte a Cseh és szlovák költők antológiáját, s fordítóként kitűnő magyar költőket nyert meg. A könyv aztán 1936-ban meg is jelent. József Attila - mások mellett - Petr Bezruc, Josef Hora, Jiri Wolker verséit ültette át. Az 1935-ben Pestre érkező Josef Ilorával is Straka ismertette össze, s a vendég megosztotta József Attilával az akkor már halott Wolkerről őrzött emlékeit. A Külvárosi éj költőjének Korong utcai manzárdja az égre tárult, hol „hideg csillagok égnek tar fák ága közt". Ám a szűk kis szobából - egy töredéke sorait kölcsönözve - minden nélkülözés és elemi megbántottság ellenére „A mindenség oly tisztán és üdén / csillog, mint harmatcsepp a menny levelén. " • Visszajáró XIII. JOLSVAI ANDRÁS • Mi lenne, ha valami új szempontot csempésznénk a visszajárásunkba ezúttal? Ha kimetszenénk egy vékony elemet a nagy egészből, és csak azt figyelnénk meg? Ha most a górcsövet vennénk górcső alá? Elmondom azért érthetően is. Arra gondoltam, sétáljunk végig ma a Damjanich utcán (ez eddig teljesen szabályos, évtizedek óta visszajáró vendég vagyok ott, mostanában meg különösen lelkesen járok arra), de most ne figyeljünk a házak és kapualjak állapotára, ne nézzük a portálok változását, fütyüljünk a járókelőkre és a kutyákra (vagy, tudják mit, fütyülni azért ne fütyüljünk, abból mindenféle félreértések támadhatnak manapság - ne is hederitsünk rájuk, legyen ennyi elég), és ne tülekedjünk a környéken egyedülálló (és ezért mindig túlzsúfolt) ingyenes parkolóhelyek megszerzésére sem. Ne fűzzünk kommentárt a pusztuló fákhoz, ne elevenítsük fel gyermekkori emlékeinket a nyikorgó, régi trolibuszokról, a biciklistákról meg a gyönyörű, régi téglaremízről a Bajza utca sarkán, hagyjuk megjegyzés nélkül a hajdani pinceraktárak főnixszerű feltámadását, és ezúttal az időjárásra se vesztegessünk egyetlen mondatot se, akár lefújja a szélfejünkről a kalapot, akár nem. Ne nézzünk se jobbra, se balra (földrajzi értelemben használtuk e kifejezéseket), se előre, se hátra, pusztán a házfalakra, enyhén szemmagasság fölé. Merthogy mai összejövetelünk tárgyai kizárólag az emléktáblák lesznek. Ami engem illet, kedvelem az emléktáblákat nagyon, valahogy értékesebb lesz egy környék, egy ház, ha van emléktábla benne (rajta), a tudás, hogy valamely híres ember élt (megszállt) az épületben, máris bensőséges, baráti kapcsolatot teremt az arra járóval', arról már nem is beszélve, hogy egy effajta faldísz sok-sok mindent elárul nemcsak a tábla névadójáról, de állítójáról is. Ráadásul táblaállításban is különféle divatok követik egymást, gyakorlott táblaolvasó az első mondat után kitalálja, mikor, s talán még azt is, ki (mely intézmény) állította a táblát. A Damjanich utcát félig véletlenül választottam ki e demonstráció céljára, mert, bár sokat jártam, járok arrafelé, eddig inkább csak agyam hátsó zugaiba rejtettem e tudást, tudniillik, hogy a környék emléktáblában igen erős - most, elöljáróban, legyen elég annyi, hogy nem csalódtam várakozásaimban. A üget felől indulva az első felirat rögtön szabálytalan. Nem tábla ugyanis, hanem kereszt, rajta messziről is látszó betűk hirdetik hűlt helyét az egykori Regnum Marianum-templomnak, melyet Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatott. Aztán (jobb kézre haladva elébb a páros, majd vissza, a páratlan oldalon) az utca névadójának mozaiktáblája következik, rajta sorsa, képe, története. Es száradó koszorúk sora, a márciusi nemzeti ünnep hírnökeként. Két házzal arrébb a legidősebb tábla díszlik: Salamon Ferenczre emlékeznek a hálás utódok, kinek itt (tkp. eház helyén) állott háza nyolcszázkilencvenkettőben is, itt írta híres Budapest-történeti monográfiáját. A negyvennégyes ház falán Xantus János emlékét örökítik meg. A híres Afrika-kutató és állatkertbarát viszont (szintén a tizenkilencedik század végén) már a jelenleg is álló, egykor impozáns bérpalota lakója volt. (Íme, egy kis adalék a Damjanich utca mai arculatának kialakulásához.) A negyvenkettő meg a negyven az utca közepén álló ikerház - megannyi híresség lakja ma is, Antal Imre megJózsa Imre például, meg a Piroska nevű vendéglő, nem csodálkoznánk, ha rájuk is emlékezne táblán a hálás utókor. Most azonban még csak egy (igaz, utcaszerte a legimpozánsabb) táblát találunk itt, prof. dr. Li ff a Aurélra emlékezik egykori munkahelye, valamint - miként egykor a szívküldiben - unokái és dédunokái. A nagy ásványtanász, a kaolin atyja, mint a (szűkszavúnak semmiképp se mondható) tábláról kiderült, 1956. október 23-án hunyt el: emberi tragédia szele járja át ilyenkor a tények mélyebb ismeretét nélkülöző járókelőt. Költők következnek ezután, Gyóni Géza (emlékeznek, ugye, szavalóversenyek biztos befutó helyét előlegezte háborús költeménye, a Csak egy éjszakára) és Vihar Béla. (Utóbbitól momentán nem tudunk idézni.) Itt éltek és alkottak mindketten, egy háznyira és néhány évtizednyire egymástól. Szendrő József színészeti egyentáblája jön (mostanában ragasztott ki efféléket a polgármesterség fővárosszerte), aztán indulunk vissza Eötvös Gábor (van tnáááásikl), Karinthy Frigyes (itt született nyolcvanhétben, a huszonhétben), Faragó János (Erzsébetváros első szabadon választott polgármestere - hirdeti a fölirat, nyilván kilencven után, tesszük hozzá mi) nyomán egészen Kéthly Annáig. A szociáldemokraták nagyasszonya innen, a liget mellől indult a világnak ötvenhatban -nem sejthette, hogy csak emléktáblán tér majd vissza egykori lakásához. Talán jobb is, ha nem tudjuk, mit tartogat nekünk a sors. Es az utókor. •