Budapest, 2005. (28. évfolyam)

4. szám április - Horváth Júlis Borbála: Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni

11 Á I' R I I. T S ^flfl^ B LI D A P E S T Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni... HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA ...Hogy melegednének az emberek. 2005-öt a Magyar Versmondók Egyesülete József Attila születésének 100. évfordulójára emlékezve a vers évének nyilvánította. Felsorakoztak a kezdeményezők mellé a NKÖM, művelődési házak, általános- és középiskolák, civil szervezetek. Szavalóverseny, versest, pályázat, síremlék tervezése, sőt egy zarándokút is szerepel a tervezett programban. De mi volt tavaly meg azelőtt, és mi lesz december harmadika után, amikor a költő halálának napján a centenáriumi év is véget ér? • „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. .." — így kezdi az óvatos Kosztolányi. Talán megsejtett valamit? Nagyjából ez ma a hozzáállás a verseléshez. Mert nem olvastok eleget, nem veszitek a mai költők köteteit (és a régiekéit sem), az irodalomoktatás nem megfelelő. A kereskedelmi tévécsatornák egyetlen szórakoztató műsorából egész éven keresztül fenn lehetne tartani irodalmi szerkesztőséget, de benneteket az úgysem érdekelne. Mert rohantok. Figyelmetlenek vagytok. Nem maradtok fenn éjjel kettőig, amikor szuperdíjas kulturális műsorokat adnak. Csak a baj van veletek! Az előző nemzedékek mindenkor elégedetlenek utódaikkal, mert azok nem követik őket, közönyösek és éretlenek, nem ismerik fel az értéket. Ezek a mostaniak sem kommunikálnak senkivel, nem képesek normálisan válaszolni, amikor szólnak hozzájuk, csupa értelmetlen dolgot, sms-t, mms-t, e-mailt, küldözgetnek egymásnak, mert szomjazzák, hogy azonnal és online belekapaszkodhassanak valakibe. Bezzeg régen... Az előző rendszerben a verselés jelentette a szabadságot. Gondolkodni, azt lehetett nyugodtan, egyéni értelmezést gyártani, de csak szigorúan a fejbe zárva, csupán arra kellett ügyelni, ki ne hallatszódjék onnan. Az iskolai verstanulást memoriterként kezelték, az elmét élesítendő gyakorlatként, melyet kulturális seregszemlével és számtalan maratoni versmondó versennyel koronáztak meg. Lelkesítő szózat nélkül ünnepség nem létezett! A hatvanas és a hetvenes évek a valódi érdeklődést kiváltó irodalmi színpadok kora, új műfajukként megjelent a lírai oratórium. A nyolcvanas évek elején valósággal virult a versmondó mozgalom, állami mecenatúráját a média kiszolgálta. Tíz éven keresztül sugározták a Vers mindenkinek című ötpercest, amihez hasonló műsorról másutt a világban nem tudunk. A kilencvenes évektől kezdve valamiféle zavart útkeresés jellemző, amely napjainkban is tart. „Ráhányni mindent, ami antik, ócska, / Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, / Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! / - S rászórni szórva mindent, ami szép." A vers a képernyőn még mindig úttörőnyakkendős reflexeket gerjeszt, egyenáhítatot és merev figyelmet. A kötelezőség nyűgét, ebből adódóan az ellenállást. És valljuk be, egy 3D-s akció-thriller után valóban furcsának hat egy komoly úr, aki szerény díszletek előtt, ünnepélyes nyakkendőben, szépen kerekített magánhangzókban fürdeti az évszázados klasszikusokat. Mert aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, hogy elérje a virtuális ingerküszöböt. Showműsort kell annak gyártania, aranyezüst csillogást, hogy észrevegyék, és rögtön értelmezhető szöveget - lehetőleg dalba szedve -, hogy közben a közönség gyors ujjakkal küldözgethesse arc nélküli véleményét: tetsziknem tetszik, essen ki, jöhet a következő. Mindezt otthonról, fotelban ülve, Jancsó Adrienne a magyar versmondás egyik legnagyobb és emlékezetes alakja csak legyint: „Ugyan kérem, hol vannak már azok az idők! Versszínpad? Versmondó estek? 1990-ig szinte mind elsorvadt, a helyszínek bezártak. Esetleg még a Rátkai Klubban hirdetnek havonta egy-egy verses eseményt. Kossuth Klub? Dehogy... Egyetemi Színpad? A fellegvár volt annak idején. Volt. Nemrég megjelent könyvemben -Újra és újra a címe - leírtam, milyennek láttam, ismertem a magyar verséletet hajdanán. Nem is értem, hogy jutott eszükbe olyanról írni, ami tulajdonképpen már nem is létezik ebben a városban?"