Budapest, 2005. (28. évfolyam)

3. szám március - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Prága

15 március 2

005/2

R I' n a p k. s t melyeknél egymás mellett ülnek diákok és tanárok, irodisták és osztályvezetők, szerelmesek és magányosok. Az ugyancsak nagy gonddal megválogatott - szintén diák és angolul itt is tudó -, mindig kedves és sosem közvetlenkedő pincérség fekete árnyalatokban gazdag formaruhája nem szomorít el, csak a szolgálat komolyságának nyugalmát sugározza. A Prága kávéház és teázó esete is példázza, hogy a kávézási kultúra iránti erős belső vonzalom, a saját látomás, a formaérzék és a vendéglátás iránti empátia képes magába építeni a szakértelmet, ám annak a formális képzésben intézményesült megléte nem fogja a kávés - vagy bármely vendéglátós - tevékenység során fölépíteni az említett tulajdonságokat, ha azok Isten figyelmetlensége folytán hiányoznak a vállalkozó és a pincér személyiségéből. A falakon látható kiállítás képei havonta váltakoznak, a Fiatal írók Szövetsége itt tartja könyvbemutatóit, s számosan végeznek mindenféle egyéni és csoportos szellemi munkát. A hajópadlós, sötétbarna lambériás kávézóban minden második szombat este hattól kamarazenekar játszik klaszszikus muzsikát. A kávé elvitelre is kapható, pogácsát, croissant-t, édességeket és nyolcféle szendvicset ehetünk, s negyvenötféle teát ihatunk. A hátsó traktus a dohányzóké, az elszívórendszer tökéletes. Fia nem tapasztalom, magam sem hiszem el, egy méter választja el csupán a dohányzó és a nemdohányzó térrész asztalait, ám - mintha láthatatlan üvegfal állna köztük - a füst nem száll túl a saját légterén. Budapest régi és (ma túlnyomólag) új kávés helyeinek száma immár a háromszáz felé közelít, az olvasó nemsokára a kezében tarthatja azt a kalauzt, melynek megszületését a sorozat indulásakor, 2004 márciusában előrejeleztem, s amely az új alapítási hullám ötven helyét mutatja be képpel és szöveggel. (Itt jegyzem meg, hogy Prága kávéházairól már 1996 óta létezik egy hasonló kötet. Oliver Heinl-Nicole Leopold-Libor Studnicka: Cafés in Prag. Die 50 interessantesten Prager Kaffeehäuser. Mit einem Vorwort von Jiri Grusa. Nürnberg, 1996, Art of Slide.) A (fő)városi kávézási kultúra államosítások előtti és mostani korszaka közt persze számos különbség áll fenn. Közülük is kitűnik a helyek igen eltérő névmágiája. Míg például régen - kivált az első világháború előtt - sok volt, ami más város vagy ország nevét viselte, most alig akad ilyen kávéház vagy kávézó. Ezért is figyelemre méltó a Prága, amely ma ráadásul sokkal inkább a táboron belül eltöltött közös évtizedekre, mintsem a Monarchia-beli együttlétre emlékeztet bennünket a vonakodva újraegyesülő Európában. A kávézó alapítóihoz hasonlóan sok más honfitársammal együtt annak idején persze magam is megjártam Prágát, számos alkalommal. Egyszer, talán 1979-ben lehetett, valamelyik sörözőben egy pincér nem engedte összetolni társaságunk számára az asztalokat. Odajött, és szó nélkül - nem nagyon volt nyelv, amelyen tárgyalhattunk volna - visszarakosgatta őket az eredeti helyükre. Azóta nem voltam Prágában. (Amilyen megátalkodottságra és tompaságra vall fiatalságunkban egyszer sem elmenni Prágába, oly mértékben nő föl lelkünkben férfikorunkra a szomszéd népek iránti érzékenység.) Ám még 1976-ban ért más élmény is ott. A Hradzsin oldalában három tizenhat év köriili lány jött szembe velem. Az egyikőjük elém állt, s egy kézzel tépkedett, gyermektenyérnyi fehér papírost nyújtott át nekem. Nem állt írás rajta, egyik oldalán sem. Nem próbált mondani semmit, nem is mosolygott, csak nézett áthatón - a kezében egész kis köteg volt előkészítve ajándékozásra azokból a papírdarabkákból -, majd továbbment a barátnőivel. Magam sem tudom, miért jut eszembe mindig az a fehér papíros, ha a Prága kávéház és teázó előtt járok. •