Budapest, 2005. (28. évfolyam)

3. szám március - Borbély Szilárd: Óbudapest

BUDAPEST gflflgff MÁRCIUS 16 s Obudapest IORBELY SZILÁRD • Számomra Budapest sokáig éppoly távoli volt, mint Párizs vagy Moszkva. Az iskolában tanultunk róla. Egy idő után azt is tudtam, hogy Budapest Magyarország fővárosa. Azé az országé, ahol mi is éltünk, egy pici Szatmár megyei faluban. Budapest számomra sokáig ez után sem volt több egy névnél. Vagy egy hely, amelyet a térképen meg tudtam keresni, mint New Yorkot vagy Miamit. A neveket persze „nevjork"-nak és „mijami"-nak mondtam. De Budapest, az mégis más volt, hisz ez magyar szó. Idő teltével tudtam azt is, hogy összetett szó. Mert valamikor régen két város egyesült: Buda és Pest. Noha azt, mit is jelenthet a „buda" és a „pest" szó, éppúgy nem tudtam volna megmondani, mint hogy mit jelenthet a „nev" és a „jork". Pedig az is két szó. Talán Amerika fővárosa is (mert azt hittem, hogy főváros) régen két különálló település lehetett: New és York? Akik egyszer aztán csak úgy döntöttek, hogy most már legyenek Ok inkább egy város. De azt azért ebből kiindulva sem gondoltam, hogy minden hosszabb név összetett szó lenne. Eszembe se jutott például, hogy mondjuk Bukarest valamikor szintén két város, „Buka" és „Rest" lett volna. De Budapesttel kapcsolatban is ez csak azért juthatott eszembe, mert magyar az anyanyelvem. És mert hallottam minden március 15-én, hogy mik történtek hajdan Pest-Budán. Akkoriban, az ántivilágban, még minden fordítva volt, ahogy a közutakon is a balra tarts volt érvényben sokáig. Ha nem esik annyi szó erről a városról, akkor bizonyára sosem jutott volna eszembe gyanakodni, hogy ez egy nagyon összetett város. Hogy mennyire összetett, azt csak sokkal később tudtam meg. Mert nekem Budapest sokáig egy név volt, amit hallottam vagy olvastam valahol. Vagy egy kép, valamelyik épületről. Hosszú ideig a régi ötvenfilléres jelentette nekem Budapestet: az Erzsébet híd. Vagy a Szabadság-szobor, a két szovjet katonával. Vagy néhány bélyegillusztráció. Hosszú ideig volt forgalomban egy kicsike bélyeg, ez hozta-vitte a Kádár-kori Magyarországon a leveleket és képeslapokat. Egy kör alakú épület volt rajta, egy hotel. Budapest Hotel, ez volt ráírva, hajói emlékszem. Mesebeli épületnek láttam, hisz a faluban még emeletes ház sem volt. Mert Budapest, az olyannak tűnt nekem, mint valami mesebeli világ. Majd vágóképek a híradóban. Először egy iskolai kiránduláson láttam Budapestet, és a Nyugati előtt a Marx téri felüljárót készítés közben. Épp abban a szakaszban, amikor már látszott, hogy ebben a háromdimenziós világban sehogyan sem fog összeérni a két irányból fejlesztett szakasz. Szabad szemmel látható volt a szintkülönbség. De ez is csodálatos volt, hogy mégis egészen közelre összeépítették őket. Mindaddig, míg a járókelőnek, sőt még a vidéki gyerekeknek is feltűnt. Mert ezek a pestiek tudtak reménykedni, hogy hátha. Nagy bennük a hit, ha képesek itt élni, gondolja, aki felutazik Budapestre. Aki vidékről jön ide, azt kérdezi: Hogy lehet itt élni? Aki azonban hosszabb időt tölt itt, az meg azt: Hogy lehet máshol élni? Budapest is, mint minden nagyváros, mitológiai szörny, felfalja saját fiait. Elővárosait bekebelezi, és mint egy arisztokrata, soroltatja később neve után őket: Kispest, Zugló, Békásmegyer, Szépjuhászné etc. etc. „Örökös Ura". Mennyi név egyetlen szóban... De aki verset ír, netán slágert, annak Budapest csupán egy szó. Egy titi-tá. Titi-tá, titi-tá, te csodás! Szép ez így, ez a titi-tá. De én sajnálom, hogy amikor Óbuda társulásával létrejött Nagy-Budapest, nem változtattak a név alakján. Mert ha igazságosak lettek volna, akkor Óbuda is helyet kapott volna a benne. Ha csak egy hangnyit is. Akkor ma így neveznék Magyarország fővárosát: Óbudapest. De ez a szép, sejtelmes Ó immár örökre elveszett. A dallamos tá-titi-tá. •