Budapest, 2004. (27. évfolyam)

9. szám november - Karafiáth Orsolya: Berlin, Thomas, Keller

27 NOVEMRF. R ZFLFLFL

FF BUDAPEST Berlin, Thomas Keller KARAFIÁTH ORSOLYA A kertjeink most lassan mind bezárnak. Szeptember vége, tervszerű vasárnap, s indulnék persze, lenne épp hova. Egy pesti ősz. Izgalmas, ostoba. A Szódában pokrócot osztanak, amúgy halál. Nem is rossz néhanap... ... de mért is mennék Svájcba? Messze van. Állnék csak ott, meghatva kínosan -a kis piros bőrönd figyelne csendben. Állnék csak ott, meghatva és leverten, úgy, mint kit messzesége áttelít. Nem kéne, és jó. (Csak én látom így.) Ki itt, ki ott, sajátos városában. A föld hallgat, hosszú utakra váltan, s a két országra szörnyű ég szakad. A föld indulna, célja lesz - s marad. A kertes rész, október, Bel-Buda. Most mondjam el, miért jöttem haza? Vészes sötét motoszkál kint a kertben elnézem ismerősen és beteken. A holdat egy lélegzet tartja csak -ágyamba zúdul majd a pirkadat. Most mondjam el, miért is élek itt? Mit mondjak. Messzeséggel áttelít. Összegyűrt térkép a föld. Vigyázza csak felhőrejtette hold, a néma nap. Keresse meg a fény, és mossa egybe. Vigyázza - távolságunk elkeverve. Vigyázza minden jó, mert tétje van. Miért épp Genf. Bár innen már határtalan. Vigyázza pusztulás, vigyázza emlék. Vigyázza minden, míg a jón is átlép. Kisimul, messzeséggel áttelít -homok lesz aztán, kő, és rög megint. De egyszer még engedje meg, hogy értsem: nem történt semmi. Semmi voltaképpen. Címtelen tér KOVÁCS TAMÁS VILMOS