Budapest, 2004. (27. évfolyam)
1. szám március - Csaplár Vilmos: A Mester utca - Csukás István: Budapest, hol régen élek
23 M Á R C IU S fflfl in BUDAPES T A Mester utca CSAPLÁR VILMOS • Homályba vész, mikor, mi okból jártam benne először, de azt biztosan állíthatom, hogy még csak nem is fokozatosan, észrevétlenül, hanem azonnal szétáradt bennem valami. Sóváran tekintettem körül, vágyva, hogy érezzem azt, ami ilyenkor sose elég. Beteljesületlenül, úgyszólván csalódottan, távoztam. S mivel hosszú évekig semmi dolgom nem akadt azon a tájon, csak őriztem-őriztem magamban a csalódottságot. Ami az idő nyomása alatt vággyá alakult, hogy egyszer majd megint... Réges rég a Sváb-hegyen laktam, amikor egy délután nem várt elhatározásra jutottam. Rájöttem, lehetek én a Mester utcában bármikor. Kaptam magam, lementem. Mikor meg odaértem, csak néztem, mint aki nem érti, miért van ott. Alltam, jobb híján szemügyre vettem a platánsort. Valamikor Temető utca volt a neve, és egy temetőhöz vezetett, ennyit tudtam a múltról. Netán a mindenkiben meglévő halálvágy számomra itt élhető át? Hirtelen éhes lettem. Benyitottam egy hentesboltba, melynek már a cégtáblája is odavonzotta a tekintetemet. Sült kolbászt ettem, kifelé bámultam. Elmondhatatlanul zsúfolt pillanatokat éltem át. Megszülettem valahol, ráadásul életem nagy részét ugyanabban a városban töltöttem, érzéseim a helyszín iránt kikutathatatlanok, mint ahogy az almakukac se tudja, hogy szereti-e az almát. A németországi Bambergben a vasútállomáshoz vezet egy Mester utca. Féle. Platánfasorral. De annak ellenére, hogy a városban tartózkodásom egy éve alatt, ha ráfordultam, honvágyat éreztem az igazi Mester utca iránt, hazalátogatásaimkor egyszer sem léptem az egykori Temető utca földjére. (Tudni, hogy van egy utca, és nem menni oda!) Nem sokkal hazatérésem után barátomat, a közelben lakó Dobai Pétert „használtam föl" a Mester utca-vágyam kiélésére. Elkezdtünk a Duna-parton sétálni, majd úgy intéztem, hogy laza fordulattal befelé csaljam magunkat. Egy szitkozódó falfirkát látva megcsóváltam a fejem a Haller utcában. Útba ejtettük például a Drégely utcát, aztán jött egy kényes pillanat, úgy kellett kereszteznünk a Mestert, hogy nemcsak a sétapartnerem, hanem szinte én se sejtsek semmit abból, amit legszívesebben éreznék. (Mivel úgyis hiába!) A Lenhossék utcában zavaromban azzal viccelődtem, hogy vajon kik lehettek azok a Lenhossék? A Gát utcában természetesen József Attilára emlékeztünk, a Thaly Kálmán utcában Thaly Kálmán álkuruc költeményeiből idéztem volna, ha tudnék egyet is közülük. (Balázs Bélára csak gondoltam a róla elnevezett utcában.) A Ferenc téren Ferenc császárról beszélgettünk, egy Ferenc nevű közös ismerősünkről, Napóleonról, kicsit az 1956-os harcokról is. (Csak a Mester utcáról nem!) Az újjáépült Tompa utcában kifejtettem azt a nézetemet, hogy engem kárpótolni kellene azért, hogy életemet a „kommunizmusban" húgyszagú kapualjakon át megnyíló, málló vakolatú, lövedék szaggatta, kormos, koszos épületekben kellett élnem, ezért egész más lett a lelki alkatom, mint amilyenné fölújított, karban tartott és új házak között fejlődött volna, tehát maradandó károsodás ért. (De éppen a Mester utcában jelenleg is sok a málló vakolatú ház és a húgyszagú kapualj!) Aztán körülbelül másfél éve az történt, hogy megismerkedtem valakivel, aki az Angyal utcának majdnem a Mester utcai sarkán lakik. Kapcsolatunk olyan szorossá vált, hogy jelenleg rendszeresen a Mester utcában parkolok, esténként magától értődőén kószálok a környéken, mert most már van miért ott lennem, sőt megtudtam, milyen a Mester utca a szürke kora reggeleken, amikor a szél homokot, száraz platánlevelet és reklámújságok lapjait fújja. Ráadásul mindezt újra meg újra átélem. Olyan ez, mint amikor a szerelemből házasság lesz. Valami elmúlik, és az ember soha többé nem jöhet rá, mi volt az. • CSUKÁS ISTVÁN Budapest, hol régen élek, már enyém, és itt lakom, Óbuda zöld peremén, hársfák között, mint az Isten tenyerén. S mint ahogy szép nyári este rálátok a fénylő Pestre, messzi égaljára festve Budapest, hol régen élek felrémlik a tűnt gyerekkor, lábam nyomát őrzi a por, honnan elfutottam egykor. Dübörög, zeng, zúg a város, halkan dohog Arany János, utcán német szó s a járda sáros. Együtt van itt múlt és jelen, mint a nap örök odafenn, az árnyéka is végtelen. Évezredek múlnak, telnek, a föld alatt rómaiak menetelnek, hódítanak s a föld alá szemetelnek. És mi megőrizzük őket, a pezsgő törökfürdőket, és a hős törökverőket. A hódítók foglyul estek, új népek hazát kerestek, s építették csontból-mészből Budapestet.
