Budapest, 2004. (27. évfolyam)

9. szám november - Ganz, Balassa, Batthyány: Tóth Kálmán szobrász-restaurátor húsz éve a mauzóleumok között

Ganz, Balassa, Batthyány Tóth Kálmán szobrász-restaurátor húsz éve a mauzóleumok között Miközben a három éve felújított Batthyány Mauzóleum felé haladunk a Kerepesi úti temetőben, szabályos idegenvezetést tart a szobrász-restaurátor Tóth Kálmán, aki húsz éve dolgozik a sírkert megrongálódott nyughelyein, szobrain. - Látja azt a sírboltot? Ganz Ábrahámé, aki osztrák származása ellenére a magyaroknak öntött ágyút az 1848-49-es szabadságharcban. Ennek a síremléknek a tetejét mi restauráltuk. Képzelje, a hatalmas kőszarkofágokat mind feldúlva találtuk. A második világháborúban ez a temető valóságos harctér volt. Később, békeidőben meg jöttek a fosztogatók. Negyven évig senki nem törődött ezzel a kerttel. Szóval a Ganz Mauzóleumban dolgoztunk, és az egyik segédmunkás srác rábukkant egy páncéltörő aknagránátra. Valami bottal még piszkálgatta is, nem fogta fel, mi az. A tűzszerészek később elmondták, hogy éles lövedéket találtunk, aminek a hegyén tökéletesen ép volt az érzékelő. Balassa János, 1868-ban elhunyt egyetemi tanár nyughelye előtt elsétálva újabb történetbe kezd Tóth Kálmán: egyrészt a sírboltot díszítő három szoborról, hogy egyiknek keze, másiknak feje hiányzott, amikor megbízást kapott a rendbehozatalukra. Másrészt magáról Balassa János egyetemi tanárról és orvosról, aki - a restaurátor tudomása szerint - 1849. október 6-án megállapította a halál beálltát az első független magyar kormány miniszterelnökénél. - Batthyány Lajos holttestének hányattatásai több évtizedig tartottak - meséli Tóth Kálmán. A kivégzés után a pesti ferences templom kriptájában nyugodott több mint húsz éven át. Végső nyughelye csak 1874-ben lett ez a mauzóleum. Schickedanz Albert tervező elképzelései azonban nem valósultak meg teljesen -magyarázza a restaurátor. - Ezt a két kőoroszlánt példáid cégünk, az Omen-1 Bt. tette fel a lépcső melletti oszlopokra a három évvel ezelőtti felújításkor. Ezen kívül a mi feladatunk volt, hogy elkészítsük a gróf portréját, körülötte a gyümölcsmotívumokkal, valamint egyik oldalon a magyar, a másikon a Batthyány címert. Ez a mauzóleum igazi csapatmunka volt, mert például a négy obeliszket, meg a portré fölötti timpanon-részt másik vállalkozó, egy kőfaragó cég készítette. Szeretek restaurálni - folytatja Tóth Kálmán - de jó néha teljesen új dolgot létrehozni - mint gróf Batthyány portréját egy kép alapján. Büszke vagyok a magyar címerre is, mert manapság kevés restaurátor figyel a részletekre. Például arra, milyen faágak keretezik a címerünket. Odafaragnak mindenfélét, pedig csak kettőt kéne: egy tölgyet, egy fűzt. Sokan vannak egyébként, akik kissé lenézik a szakmánkat. Azt mondják, a szoborrestaurátor nem más, mint elvetélt szobrász. Szerintem a két szakma között a különbség inkább az: a restaurátorban jóval több az alázat. O nem a saját művészi ambícióit tartja szem előtt, hanem a műtárgy jellegét. Ahogy mondja a művész, magánszemélyektől elvétve kap felkérést. Hogy az elmúlt húsz évben még soha nem volt munkanélküli, azt az önkormányzatoknak, az egyházaknak meg a Budapest Galériának köszönheti. Bár most már állandó megbízóinál sem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy régebben. Eluralkodott ezen a pályán is a versenyszellem, jóformán az összes munkára pályázni kell. A gond csak annyi, hogy szinte mindig az nyer, aki a legalacsonyabb árat ajánlja, ugyanis a versenyműveket többnyire hideg fejű adminisztrátorok bírálják el, a számok alapján. - így rúghatnak labdába azok a jelentkezők, akiket én csak Olcsó Jánosnak hívok - mondja a restaurátor. - Lemennek árban a béka feneke alá, ezzel nyernek. Aztán két helyzet adódhat: az egyik, hogy meg se tudják csinálni a munkát, a második, hogy kevés pénzből összecsapják. Lehet, hogy naiv vagyok, de mindennek ellenére úgy gondolom, ebből a szakmából örökké meg tudok majd élni.