Budapest, 2004. (27. évfolyam)

8. szám október - Buza Péter: Örökség - Fenyővári Béla képeiről

Az örökség BUZA PÉTER • A Külső-Erzsébetváros nem lehet büszke a házra, ahol Fenyővári Béla egész felnőtt életét s öregkorát leélte. Gangos; piszkos, megrokkantak már régen a tartószerkezetek, erdő nőtt gerendákból körben az udvaron, de ebben az erdőben legfeljebb ha gomba terem. Madár csak az ablakon át levegőztetett papagáj. Béla bácsiéknak is van egy. Talán Pityunak becézik. Régi történet ez, elkoptak a részletek. Praktikus közelségben áll amúgy a bérház Fenyővári Béla munkahelyéhez, már tudnillik az egykori, évtizedeken át vékony kenyeret mégis csak adó hivatása hivatalához, a Keleti pályaudvarhoz. Vasutas volt ugyanis, innen indult, hol éjjel, hol nappal, szolgálatba, ahogy az már szokás az ő szakmájában. Irén néni meg várta otthon. Jó reggelivel vagy jó vacsorával. Ahogy az már szokás a Külső-Erzsébetvárosban. Hogy azokban a szigorú napokban, amelyek felé most kanyarítjuk a históriát, tudta-e: reggeli vagy vacsora készüljön? S - hogy friss legyen, ahogy a Béla szereti - mikor nyúljon az edényekhez, a hozzávalókhoz? Nem tudta. Nem is felejtette el soha, milyen idők voltak azok. Ötvenhat októberének végén, november első hetében. A Béla akkor megbolondult. Az utcákat járta egyre. Hordta-vitte a sebesülteket valami alkalmi fuvarral ide a szomszédba is, a Péterfibe. Ott aztán kapott egy rozoga mentőt, hozzá egy kisegítőt. Az talán nem is kellett volna. Megtanulta hamar, kit, hogyan fogjon meg, s mikor legyintsen egy keserűt: ennek már mindegy. Fenyővári Béla nem volt soha kalandos természetű ember. Rendes vasutas még álmában sem az. Mitől lesz egy férfi hirtelen tettre kész, s miért, hogy akkor mindig mennie kell? Nagy szó persze, de nem maga az éppen forgolódó történelem? Fordulását megérzi, akit a szele elkap, fordul vele, más lesz, más ember, más tennivalókkal. A vonatok amúgy sem közlekednek. O K T 6 B K K 2004/8 BUDAPEST