Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - N. Kósa Judit: Korallzátony a talpunk alatt

B U D A P F. S T FLMFLFF SZEPTEMBER 34 Korallzátony a talpunk alatt N. KÓSA JUDIT • Pár méterrel odébb az Üllői út forgalma dübörög, és hiába a kicsike park meg a néhány fa, odabent, a Klinikák oldalában is megremeg néha a föld egy-egy elhúzó kamiontól. Ám ahogy feltárul az egykori Ludovika Akadémia és a lovardája közti üvegajtó, és az ember megindul lefelé, a föld alatti, mégis ragyogóan világos terekbe, hirtelen békés mesevilágban találja magát. A kétkarú lépcső által közrefogott űrben egy óriási bálnacsontváz lebeg. Ha az az érzésünk támadna, hogy úgy illik ide, mintha hozzá szabták volna a föléje boruló, favázas üvegkupolát, nem tévedünk nagyot. Az építész, Mányi István annak idején úgy készítette el a szerkezet rajzait, hogy tudta, itt pihen majd az 1896-ban elejtett emlős huszonkét méter hosszú csontváza. A mesebeli hangulaton legfeljebb az ronthat valamit, ha a figyelmes szemlélő észreveszi, hogy a néhai bálna koponyája megpörkölődött. Az 1956-os tűzvész, amelyben a Természettudományi Múzeum gyűjteményének komoly hányada megsemmisült, őt sem kímélte. Csaknem tíz évvel ezelőtt, a múzeum főigazgatójánál láthattam először a régi Ludovika Akadémia átépítésének terveit. Akkor, a színes rajzokat nézve aligha gondoltam, hogy ilyen kalandos évtizednek nézünk elébe. A papíron minden egyszerűnek tűnik: tervezés, ütemezés, építkezés. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb. így eshetett, hogy ma, a vonatkozó kormányrendelet megszületése után tíz évvel, legfeljebb félkész műről beszélhetünk. Elkészültek a raktárak és a kiállítóhelyek, de új állandó tárlat helyett - habár annak is készen van a forgatókönyve - egy látványos időszaki bemutatóval nyitotta meg kapuit a napokban a múzeum. Készen van minden, aminek a föld alatt kellett helyet kapnia, de maga a főépület továbbra is „szendvics": megújult földszintje és tetőtere két lelakott, felújításra váró emeletet fog közre. Alighanem az évtizedes tapasztalat okozza, hogy hivatalos helyen ma már nem is emlegetnek komolyan vehető végső határidőket. Igaz, ez a mai, félkész állapot is elképesztő fejlődésnek mondható. A kilencvenes évek elejére már tarthatatlanná vált ugyanis az intézmény helyzete. A város hét pontján, a legkülönfélébb helyiségekben voltak a gyűjtemény alegységei, miközben a felújításra és új kiállításokra készülő Nemzeti Múzeum mind erőteljesebben igyekezett megszabadulni csaknem kétszáz éve kerülgetett társbérlőjétől. Az 1994-es keltezésű kormányhatározat nagyszerű lehetőséget villantott fel: az Orczy-kert szélén álló - akkoriban az ELTE által használt -műemléképület, lévén egykori hadiakadémia, a maga impozáns méreteivel ideális helyszínül kínálkozott a tízmilliós gyűjtemény befogadására. Bár az első kiállítóhelynek kiszemelt hajdani lovarda (az akkorra már bezárt Alfa mozi) a döntés után néhány hónappal kigyulladt, ez a dolgok menetén már nem változtatott. A felújított lovarda és a benne felépített állandó kiállítás 1996. október 29-én nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Az egykori istállók helyén közönségforgalmi tereket alakítottak ki - a tanácsteremben a vörösmárvány vályúk emlékeztetnek a hajdani funkcióra -, a lovarda porondján láthatók a tárlatok, odafönt pedig, a galérián, ahonnan valamikor az előkelő vendégek szemlélték a lovasbemutatókat, ma a dioráma tekinthető meg. Ekkorra persze már a Ludovika főépületében is történtek komoly változások, igaz, ezeket a mamutban vagy a Noé bárkájában gyönyörködő közönség nem láthatta. 1996 elején a földszint egy részét elfoglalta a múzeum ásványtani tára, később pedig megkezdődött a tetőtér átépítése. Mivel az EL TE költözése egyre halasztódott, a tető viszont mihamarabbi felújításra szorult, logikus volt odafönt folytatni a munkát. Az új terekben az embertani tár - például a nevezetes váci múmialelet -, valamint az Adattár Emlős- és Madárgyűjteménye kapott helyet igen korszerű gépészeti környezetben. 1999 után azonban jó időre megakadt a munka. Bár a tervek szerint 2002 végére el kellett volna készülniük a föld alatti létesítményeknek, a költségvetési elvonások miatt csak 2001-ben indulhatott meg a kivitelezés. Aki akkor járt a műemléképület udvarán, meghökkentő látvánnyal szembesülhetett. A díszbejárat mögött, az egykor ünnepségeknek otthont adó díszudvar helyén irtózatos méretű munkagödör tátongott. Több emelet mélyen szerelték a betont, a tátongó mélység fölött pedig roppant daruk bólogattak. A tömböt körbeölelő talajvízben igyekeztek éppen lehorgonyozni a föld mélyén kialakuló új épületet. A szakemberek mégis egy viszonylag kicsinek tűnő lyukra mutattak rá a legbüszkébben: a gödör oldalában, az alja fölött jó néhány mé-