Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - Jolsvai András: Visszajáró VI.

33 S X I '. P T K M R K R ^FLFLAFL BUDAPEST számít más, csak a sztárjelölt befuttatására szánt összeg. Na és persze a remélt bevétel. Márpedig a blues és a dzsessz nem az a műfaj, amelyik busás hasznot hozna. Az állami szerepvállalás pedig említésre sem méltó ebben a műfajban. Ha szeretnének az élőzenét túlélő produkciót alkotni. mi mást tehetnének, mint hogy saját kockázatukra, saját pénzükből nagy nehezen kiadják a lemezüket. Örülnek, ha a stúdióra és a sokszorosításra futja. Reklámkampányról és terjesztésről nem is álmodva, koncertjeiken próbálják meg értékesíteni albumaikat, remélve: talán nullszaldós lesz a vállalkozás. De ebben az évben így készült el - és elkészült - a Future Café Open Space című dzsessz-rock, a Pure Blues One című tradicionális blues és a Muddy Shoes Cool című populáris blues albuma. Talán jönnek majd jobb idők is. • Visszajáró VI. JOLSVAI ANDRÁS • Ez van, ha az ember felelőtlenül ígérgetni kezd. Most akkor muszáj a Szépvölgyi úton visszajárnunk, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Álljunk hát meg a Bécsi út meg a Kolosi tér sarkán, vessünk egy pillantást Óbuda egyik legszebb templomára - be, fájdalom, nem juthatunk: rég véget értek azok az idők, amikor az ember kedvére járhatott ki és be efféle helyeken -, aztán sétáljunk föl a körönd alakú buszmegállóba, amely ma is szinte ugyanúgy fest, mint évtizedekkel ezelőtt. Gyerekkoromban ez a hely már világvégének számított -városvégnek legalábbis. Már az beletelt másfél órába, míg a nagyapám meg én elvergődtünk Újpestről idáig. Busz, villamos, HEV, minden szerepet kapott, mire ide jutottunk - a nyolcvannégyes járatot csak valamikor a hatvanas évek legvégén találták fel - csoda-e, hogy az ember, leszállván a Kolosi téren, már-már úgy érezhette, megérkezett. Pedig hát csak ott kezdődött a kaland. A buszmegállóban szinte csak turistákat lehetett látni. A Szépvölgyi út jobbára lakatlan volt még, vagy ha az nem is, de mindenképpen üdülőövezet -, a nyaralótulajdonosok pedig éppen úgy túrának fogták föl házuk megközelítését, mint mi többiek, akik csak a közösségi tereket kívántuk felkeresni. A turistáról akkoriban még látható volt, hogy az. A bakancsra tűrt vastag gyapjúzokni, térdnadrág és a zöld gyapjúkalap éppúgy szinte kötelezőfelszerelési tárgya volt, mint a hátizsák és benne a vajtartó, a kulacs, a bugylibicska. Es persze jobb kézben a turistabot, finoman megmunkált fogantyúval. Ilyesféle emberek csoportja állott egykor a Szépvölgyi út alján, a harmincas busz megállójában. Mára a busz hatvanötösre inflálódott (de a huszonkilences, mely innen indul szintén, és a Kapy út felé kanyarodik, lám csak, megmaradt huszonkilencesnek), és az utazóközönség is megváltozott alaposan. Elegáns urak és piacról jövő háziasszonyok, hazasiető diákok ülnek a padokon, meg néhány sportruhába öltözött, fülhalIgatós fitnessbajnok. Hiába, ezeket a hegyeket az elmúlt évtizedekben megette a város, a Szépvölgyi út ma végestelen végig lakóövezet, nem is akármilyen. Idelent egészen nagyvárosias, följebb talán családiasabb, de egy-két égbe törő társasház mutatja, hogy a helyi telekárakat a módosabb polgárok is csak megosztva tudják viselni. Hogy ez a rész hajdan Óbuda egyik központja volt, zegzugos, rejtélyes utcáival, ezt ma már elhinni is nehéz. Ha nem volna néhány apró házacska itt az út torkolatában, és nem volna az a mesebeli kis kápolna az Ürömi út csatlakozásánál — szépen föl is újították mostanában -, el se hinné az ember, hogy Óbudán jár. (Újlakon, ha egészen precízen akarjuk kifejezni magunkat.) Na, induljunk elfölfelé. Jobbra mindjárt két japán meg egy ámerikai étterem, valamint egy testépítő klub jelzi, mennyire megváltozott a világ errefelé. Följebb hatalmas űrközpontra emlékeztető irodaház sejteti, honnan toborozzák kuncsaftjaikat az iménti üzletek. Aztán egy mediterrán külalakú lakótelep következik, három vagy négy éve folyamatosan építik és adják át különféle ütemeit, hirdetéseivel is tele vannak a falak. A „hegy lábánál", „a város tüdejében " (májában?), ilyesféle szlogennel hirdetik az itteni lakásokat, mára kissé alaptalanul. Merthogy innen bizony eltűnt a jó levegő meg a kilátás, a helyiek ugyanúgy egymást látják csak, mint a hajdani kispesti lakótelep elszenvedői, ahol, ha egy gyermek fölsírt a játszótérről, hogy „anyúúúú", ötven ablakból hallatszott a lakonikus válasz: „nem!". Komolyan kell törnöm a fejemet, mi állhatott e telep helyén, s mert komolyan töröm, el is nyerem saját jutalmamat: egy kiterjedt méretű, titokzatos gyárüzem volt itt, a kapujára csak annyi volt írva, MÁIG, amit a tájékozottabbak Mérőműszerek Gyárának fordítottak, de a még tájékozottabbak azt is tudták, valami fegyverészeti dolog van a háttérben. Igaz-e, nem-e, mindegy is. A gyárnak ma már híre-hamva sincsen, csak a hajdani kőkerítésből maradt egy falatnyi, azt is átdolgozták a terület új gazdái. Följebb teniszpályák, házak, kisipari üzemek. Baloldalon gyerekkorom egyik kedves helyszíne, a Pál-völgyi barlang. Kívülről arra se nagyon ismernék rá, hajdan csak a felső ház állott, ott volt az étterem, azt vezette egy ideig anyai nagynéném gebinben, a család férfitagjai pedig hétvégeken a barlangozókat kalauzolták jelképes összegekért a cseppkövek között. En meg boldogan rohangáltam fól-alá a két helyszínen. A Fenyőgyöngyénél a busz, mintha csak meggondolta volna magát, visszafordul. Valaha fölment egészen a menedékházig, amelynek a teraszán kérte meg a Latabár a Turay Ida szaktársnő kezét az Állami Áruházban, én pedig két kismálnát kaptam jutalmul nagyapámtól, hogy hang nélkül fölgyalogoltam a sárga jelzésen. Mára álnépi étterem lett belőle, emberi fogyasztásra alkalmatlan - méregdrága terepjárók és idegenforgalmi panorámabuszok járnak csak felé, és meg is érdemlik. A Szépvölgyi útnak meg vége van. •