Budapest, 2004. (27. évfolyam)
0. szám január - Szabó T. Anna: Park
33 3M4/P 1 11 [ D A '' k s '»' nyílt a rácsos kapu elektromos zárja, és egy fejkendőbe, mellénykébe, ingbe, rakott szoknyákba, harisnyába és fekete félcipőbe öltözött asszony lépett ki az utcára, éppen a hosszú bajszú kutya mellé, ugyanis ebben a házban erdélyi asszonyok szoktak megszállni, nagy szatyrokkal jönnek Kolozsvár mellől, és gyakorta nem tudják kinyitni az ajtót, ilyenkor hosszan álldogálnak a rács előtt, és méregetik a járókelőket, hogy melyiket volna tanácsos megszólítani, s melyiket okosabb szótlanul hagyni, ez az asszony azonban láthatóan már nem először jár errefelé, s megsimogatta a kutya fejét is, miközben az IFA teherautón tornyosuló tűzifát nézte, milyen kár, hogy nem ott élünk, ahol a levelek vannak, mondta a kínai boltosnak, élni jó, válaszolta a boltos, és a falakon túlra nézett, a levelek közt folyton változna a világ, folytatta az asszony, és ez nem csak szép volna, de soha semmi nem látszódna ugyanolyannak, lehullanak a levelek, bólogatott a kínai, lehullanak, ez igaz, ez a rendje, mégis szép volna talán, az én férjem traktoros volt, mondta az asszony, és amikor szántania kellett, kilazulhatott valami csapszeg, ő meg hátramászott menet közben, hogy megigazítsa, így történt, hogy megbotlott, leesett az ekevasak közé és beszántotta magát, beszántotta abba a földbe, amit éveken át forgatott, a gyomrát fordította ki az eke éle, sárga és vörös, a traktor meg csak ment tovább, hasította a sárga földet, mintha mi sem történt volna, éppen olyan színű volt az agyagos föld, mint azok a fahasábok azon a teherautón, sárga, bólintott a kínai, ezt értem, sárga bizony, a férjem élt még néhány napig, pedig a vasak összekaszabolták a beleit, igen, bólintott a kínai, és meglegyintette a kutyája fejét, odabent, a házudvaron a kövér szőke nő újra énekelni kezdett, szállj el, kismadár, szállj, szállj, messze szállj, kiabálta bele a mikrofonba, miközben a kávéspoharukat szorongató építőmunkások fásultan bámulták a fenekét, a sárga színű ruha átizzadt gyűrődéseit, amelyek kirajzolták a tangabugyi vonalát, és az udvaron mindenhová befurakodott a pörkölt szaga, én különben is azt gondolom, hogy még a füstje se veszik el ennek a fának, állította meg a fűzfakosaras sofőrt az ünneplőruhás nénike, hogy tetszik ezt gondolni, nézett az rá értetlenül, hogyan, hogyan, nézzen csak fel egyszer a téli felhőkre, hiszen azokban benne kell hogy legyen minden elégett fahasáb, ősztől tavaszig, nem tudom, kezitcsókolom, fújt egyet a sofőr, én nem szoktam a felhőket bámulni, viszont még egy kosár, és készen vagyunk, bezzeg ezekben az új házakban már pincék sincsenek, nemhogy fát hozatnának a fűtéshez, csakhogy akkor mi lesz a maga teherautójával, vagy mi lesz magával, én nem azon gondolkodom, csókolom, hogy mi lesz, hanem azt csinálom, ami van, kedves vendégeink, köszönjük, hogy meghallgatták a műsorunkat, hajolt meg az üres asztalok felé a szőke nő, és kívánjuk, hogy mindenki boldogan éljen ebben a szép, új környezetben, ezekben a kényelmes, új lakásokban, mi most elköszönünk, vanília-csokoládét kérek, állt most már a cukrászda utcai fagylaltospultjához a rakott szoknyás asszony, és az előre kikészített pénzt az üveglapra számolta, ne, kiabálta a kínai boltos a kutyájának, ne, mert az nem bírt ellenállni a csípős izzadságszagnak, és az atlétatrikós sofőr lábát kezdte el szagolgatni, elmész innen, te dög, lendítette meg a lábát a teherautós, nézzenek oda, micsoda egy állat, akkora feje van, mint egy futball-labda, aztán szabadon mászkál, le van szarva, legyintett odafent a színpadon a szőke nő, az elektromos orgonán játszó férfinak mondta, csakhogy elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, ezért hát mindenki hallotta, még odafent az ablakokban is, ha szar volt, hát szar volt, szorította a mikrofont a két vaskos melle közé a nő, és megrázta a fejét, hogy a szőke haja a vállára hulljon, csókolom, intett vissza a sofőr, aztán a tüzet is nézze ám, ne csak a felhőket, és visszavette magára a kék zubbonyát, beindította az IFA teherautót, fekete füstgomolyokat pöfékelve a járda fölé, dehogy volt szar, nagyon is jó volt, válaszolta az elektromos orgonás, és vágyakozva nézte a mikrofont, profi munka, csak ennyit mondhatok, profi munka, gondolod?, nézett rá hálásan a nő, nem csak gondolom, biztos vagyok benne, akkor köszönöm, tudod, hogy én soha nem hazudnék neked, még akkor se, ha nekem az jó volna, és az IFA lassan, óvatosan gördült ki a parkoló autók közül, a Macskafogó nevezetű presszó elé kitett asztaloknál élvezettel nézték a mutatványt a törzsvendégek, a söröskorsókba kapaszkodtak, és a lábukkal alig észrevehetően rugdalták a zöld filcszőnyeget, akárha egy izgalmas labdarúgó-mérkőzés közvetítését látnák a televízióban, és még akkor is mosolyogtak a korsók fölött, hogy rég elment a teherautó, mint ahogyan elment a délelőtt is, mert mosolyogni jó, ez legalább bizonyos, sárgán zubogott a fény a házak közé, és valami csípős szagok úsztak a levegőben, aztán már az se, mert elment a nyár, csak a kipufogógáz kékes felhőcskéi lebegtek várakozóan az utcai díszburkolat fölött. Park SZABÓ T. ANNA 1. Séta az őszi ég alatt, a ligetes sziget kanyargós, kátyús útjain: ez a Művésztelep. Repkény futotta vagy csupasz alkonyi színfalak: rajtuk derengő', többszínű árnyékok játszanak. 2. A kék előterében moccanatlan a kanadai nyárfa, mégis verdeső lepkemozaik aranyszín koronája. A juharfák alatt a ferde fényben muslicaraj kereng, követhetetlen tánc, átláthatatlan rovarok lakta rend. Lepréselem és elteszem szellős nyugalmamat, a lapok közt a hullt levél sokáig megmarad: az ágak seprűjéhez dörgölődző bozontos kutya, s kabátomon a kert nyoma: egy szál meleg moha.
