Budapest, 2004. (27. évfolyam)

6. szám augusztus - Szalai Anna: Arccal a bérlakásépítés felé?

B U D A P F. S T GQQ^

FI A II G I1SZTUS 4 buválódó kényszer-lakóközösségek szinte reménytelenül küszködnek az elmaradt felújítások rájuk nehezedő terhével. Még a pénzszerzést célzó pályázatokhoz sem képesek egységbe tömörülni. Márpedig az eladott lakások fele felújításra szorul. Városrehabilitációra így csak olyan városrészekben van esély, ahol a bérlakások térben koncentráltak. Ferencváros -immár modellértékűvé növekedett -városmegújító programjának sikere részben a nyomor sűrűsödésének köszönhető. A Ferenc körúttól a Haller útig terjedő területen nagy számban maradtak bérlakások, ami elsősorban az önkormányzat privatizációval szembeni ellenállásának köszönhető. Hasonló területi egységet mutatnak Józsefváros bérleményei. A Corvin-Szigony sétány néven ismertté vált rehabilitációs törekvések szintén erre az alapra építenek. A program sikere ugyan számos piaci tényezőtől függ, de az önkormányzat elszántnak tűnik. De nemcsak a közösségi érdekek őrzői bírálják a privatizációt, hanem a megajándékozottak is. A tulajdonossá avanzsált bérlők egy része időközben ráébredt, hogy képtelen fenntartani a lakását. (A lakossági megtakarításokat 1989-ben 536 milliárd forintra becsülték, ebből az összes háztartás 17-18 százalékát kitevő privatizált bérlakásban lakókra legfeljebb 95 milliárd jutott. Ezek után érthető, hogy a bérlakások vételárának készpénzben fizetendő tíz százalékát, illetve a felújításának egyszeri költségét - a 220-410 milliárd forintot - képtelenek voltak megtakarításaikból fedezni.) A lakás megvétele után néhány évvel a korábbi bérlőknek kevesebb, mint negyede tartotta jó döntésnek a vásárlást. Csaknem ugyanennyi tulajdonosra elviselhetetlen teherként nehezedett a lakás fenntartása. Míg bérlőként jövedelmének alig tíz százalékát költötte lakhatásra, tulajdonosként már a felét (a nyugdíjasok akár hetven százalékát is). Az alsó jövedelmi ötödbe tartozók többsége így inkább veszteségként éli meg a magánkézbe adást, mint nyertesként. A bérlakásprivatizáció legnagyobb vesztesei azonban a saját lakásban élők voltak. Ók sem otthonteremtésükhöz nem kaptak segítséget, sem a lakhatáshoz, miközben a privatizáció hasznából sem részesültek. A kiárusítás derekán azután a politikusok is rájöttek: bérlakásra szükség van. A piacgazdaságban sem képes mindenki saját lakást venni. Sőt! A bérlakásra várakozók listája - már ahol nem szüntették meg - hosszabb, mint az átkosban. Ráadásul a magántulajdon szélsőségesen magas aránya rendkívül rugalmatlanná teszi a lakáspiacot. A saját lakás gúzsba köti az embereket, jelentősen megnehezítve mindenféle változtatást, az új élethelyzetekhez való alkalmazkodást. Az Egyesült Államokban élők legalább tucatszor költöznek életükben, nálunk legfeljebb kétszer. A magyar ember ugyanott él a párjával kettesben, mint a gyerekeivel, azok családjával, majd beteg szüleivel és végül magányos özvegyként. Nem költözik, ha az adott településen nincs munka, ha a család jövedelméhez képest drága a ház, ha a gyerekek az ország másik végébe költöztek, és üresen konganak a szobák. A saját lakás olyan kényszereket szül, amelyek megnehezítik az egész család életét. Bár a magyarok már-már természetellenesen ragaszkodnak az ingatlan tulajdonlásához, azért szép számmal akadnak olyanok, akik szívesen laknának bérlakásban, ha csak átmeneti időre is. A KSH tavalyi felmérése szerint 165 ezer család költözne bérlakásba, ha módja lenne rá. Az önkormányzati tulajdonban maradt 176 ezer ingatlanból azonban alig 1400-1700 áll üresen, azok is legfeljebb a felújítás és a bérlőkiválasztás idejére. Az önkormányzatoknak gyakorlatilag nincs lakásvagyonuk, amellyel gazdálkodhatnának. A bérlakáshiány az ezredfordulóra elérte azt a kritikus határt, amit már a politika sem hagyhatott figyelmen kívül. A Fidesz vezette kormány, elismerve, hogy a települések saját forrásból képtelenek az állomány növelésére, 2000-ben meghirdette bérlakásprogramját. A Széchenyi terv keretében kidolgozott elképzelés 9000 bérlakás, illetve nyugdíjasházi lakrész létrehozását célozta meg. Az első évben 19,3 milliárd forintot különítettek el erre a célra. 2001-ben 12,8 milliárd forintot irányoztak elő. A program hatása azonban csekély volt. 2001 végére alig 156 lakás épült fel, miközben a bérlakások száma további 7,1 százalékkal csökkent. 2002-ben 20,8 milliárd forintra emelték fel a bérlakásépítésre szánt keretösszeget, az átadott lakások száma pedig 1400-ra nőtt. A szerény kezdet azonban a polgári kormányt felváltó szocialista kabinetet sem tántorította el a programtól, sőt a társadalmi igazságosság nevében végrehajtott állami intervenció legfőbb területévé nyilvánították. Arccal a bérlakásépítés felé! - adták ki a jelszót, és kormányzásuk első évében bérlakáshoz szerették volna juttatni a 27 ezer nyilvántartott igénylőt, majd évente további 8-10 ezer bérlemény megépítését tervezték. Az ábrándokat azután alaposan megnyirbálta a reálpolitika. 2003 végére összesen 11 ezer bérlakás építésének 61 milliárd forintos állami támogatásáról döntött a kormány, ám ebből csak hétezer épült meg. A szocialista kabinet lakáspolitikusai szerint a Széchenyi terv részeként meghirdetett program túlságosan drága és lassú. Az Állami Számvevőszék vizsgálata alátámasztja ezt. Az önkormányzati bérlakás-építési programok többsége legalább egyharmaddal túllépi a pályázatban meghatározott összeget. Az állami támogatást remélő önkormányzatok ugyanis - a pozitív elbírálás reményében -rendszeresen alultervezik a beruházások költségét. A tervekben szereplő irreálisan alacsony kivitelezési díjat, illetve a jelentősen felülértékelt önrészt - ez legtöbbször az apportként